-Az élet egy kicsit Stefan szemszögéből.-
Annyira fura érzések vannak bennem. 1819-óta nem éreztem ehhez hasonlót és kiborít ez az érzés, ennek tetejében pedig Damon is szekál mert látja rajtam mi is történik körülöttem.
-Na hogy van a hősszerelmes?-ugrott le mellém a cseppet sem idegesítő bátyám.
-Damon, kérlek.
-Jó bocsi, nem tudtam hogy érzékenyen érint hogy szerelmes vagy.
-De én nem vagyok szerelmes!-felugrottam mellőle, teljesen kiakaszt ez az érzés, magamnak próbálok hazudni, arról ami teljesen szemmel látható történés.
-Nyugi Stef.-veregette meg a vállam Damon.
-Csak menj ki innen.-mondtam a nevetéssel és dühvel teli hangon.
-Itt sem vagyok!
A napom a szobámban telet magamba roskadva, át sem léptem a szobám küszöbét. Damont is csak addig láttam ameddig bejött a szobámba és elköszönt mi szerint, megy Stellához.
Ott ültem egyedül a gondolataimban amiben csak egy ember forog, reménytelenül.
Hajnalig csak henyéltem és ostoroztam magam, fölöslegesen.
-Látni akarlak!-mondtam magamban mire kopogásra lettem figyelmes.
-Van kulcsod, Damon!-kiabáltam az ajtó mögött álló személynek.
-Damonnek lehet, nekem nincs.-hallottam a gyönyörű hangot kintről.
-Hogy kerülsz te ide?-kérdeztem a lánytól.
-Nem tudom, csak itt vagyok!-mosolygott Nikolina majd bejött és leült.
-Klaus meg fog ölni.-nevetve leültem mellé.
-Nem számít.-mosolygott.
-Már ugyan megkérdeztem, de most komolyan mi szél hozott ide, hajnalban?
-Nem tudom Stefan.
-Haza kell menned..-suttogtam.
-Nem, most jó itt.-felállt majd a szobám felé vette az irányt.
-Nikolina, tényleg menned kell, Klaus nem fogja ezt jó szemmel nézni.-követtem a szobába, de mire oda értem már rég aludt az ágyamban.
-Akkor majd megverekszek Klaussal.-nevettem majd betakartam. Egy röpke ideig csak néztem a gyönyörű arcát, majd megfordultam és kimentem a nappaliba. Próbáltam aludni, de nem ment. Az aki most reményt adott az életemben, aki meg mozgatott bennem mindent, ott fekszik a szobámban...az ágyamban. A szívem ezerrel vert, szemhunyásnyit sem aludtam.
***
Reggel bementem a szobába ahol Nikolina még javában aludt, nem akartam felkelteni de muszáj volt haza vinnem ezért óvatosan magamhoz emeltem majd a karomban vittem.
-Mit csinálsz?-suttogott Damon.
-Haza viszem.
-Itt aludt?
-Haza érek és elmondok mindent.-suttogtam majd a Mikaleson birtok felé indultam a gyönyörű lánnyal a karomban.
-Vagy kinyitjátok az ajtót vagy berúgom.-szóltam az ajtó másik oldalán lévőknek.
-Rúgd csak be.-kiáltott Rebekah mire nyílt az ajtó, Elizabeth kérdő tekintettel csak a nevemet mondta mire én válaszképp elmeséltem miért is van most a karjaimban az alvó Nikolina.
-Köszönöm hogy haza hoztad.-mosolygott Niklaus, mire Kol oda jött és kivette a kezemből az életemet, és felvitte.
-Tényleg köszönöm, Stefan.-mosolygott ismét Niklaus mire én is mosolyogni kezdtem. Megfordultam majd haza mentem.
-Na mesélj öcsi.-vigyorgott a túlzottan felpörgött testvérem.
-Már most tudom mire gondoltál azzal a piszkos elméddel.-leültem mellé nevetve.
-De igazából mindenféle ok nélkül megjelent hajnalban, és a szobámba aludt..
-Ennyi? Ezért vártam itt rád eddig? Vártam a pikáns részleteket egy vad szexről, erre? Csalódtam benne Stefan..-először teljesen komoly fejet vágott hozzá majd elnevette magát.
-Na elmehetsz a tudod hova.-vigyorogtam rá.
-De csak ha velem jössz.-vágtam rá reflexből, a tetemes testvéri szeretettel.
-Mindenhova veled megyek Damon.-sóhajtottam.
-Hát most én fürdeni megyek, oda azért ne gyere.-nevetett majd ott hagyott.
***
Vágytam rá, vágytam arra hogy itt legyen, hogy halljam a hangját, lássam az arcát és a gyönyörű szemeit, de mind hiába hisz ő sosem fogja ezt így érezni. Idegességemben elindultam
sétálni, nem érdekel akkor semmi sem, csak mentem és mentem. A gondolataim ismét csak Nikolina körül forogtak amiből az ő fájdalmas nyögése zökkentett ki. Nikolina félig térdre ereszkedve, Peter körmeivel a nyakában, borzalmas pillanat volt.
-PETER!-kiabáltam rá a férfire.
-Már csak te hiányoztál!-sóhajtott majd egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt Nikolina nyakában. Próbáltam erős maradni és nem rögtön kitépni a szívét de nem ment.
-Félmásodperced van hogy elenged..hopp lejárt.-közéjük igyekeztem majd kitéptem a szívét.
Nikolina csak nézett. Nem tudtam eldönteni hogy azért mert megijedt tőlem, vagy mert ennyire hálás volt hogy megmentettem.
-Gyere már ide..-suttogtam majd magamhoz szorítottam. Minden egyes porcikám megmozdult bennem az ölelés során.
-Köszönöm.-mondta szaggatva, de még mindig nem tudtam mit gondol most rólam.
-Gyere haza viszlek.-mondtam a lánynak. Ahogy benyitott a házba, rögtön 'neki estek' hogy mit csinált, hol volt.
-Nikolina, Stefan!-sétált oda Niklaus mire szimplán köszöntem, Nikolina elmagyarázta mi volt majd mindenki eltűnt a szobából.
-Ismét csak köszönöm.-mosolygott Nikolina.
-Ismét csak nincs mit köszönnöd.
-De van, már kétszer hoztál haza, és senki sem kért meg rá.-felelte a lány.
-Amúgy, mit kerestél az utcán egyedül?
-Eléggé lehangolt voltam, gondoltam sétálok egyet.-mosolygott.
-Miért voltál lehangolt?
-Egy fiú miatt.-kacagni kezdett, de mikor kimondta mintha egy tőrt szúrtak volna a mellkasomba amit minden másodperccel ameddig látom, egyre jobban beljebb tolják.
-Áhh értem.-próbáltam úgy tenni mintha nem érdekelne. Egy puszit nyomtam a homlokára annak a jelképe ként hogy vigyázzon magára majd elfordultam és ott hagytam.
Annyira tudtam hogy nem kellek neki, miért is kellenék...fáj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése