Nem tudom szavakba önteni azt amit akkor éreztem. Ott feküdt élettelenül a számomra két le legfontosabb személy. Hirtelen olyan üresnek éreztem magam.
-Kol..lefekszel vele...aztán megölöd...-teljesen elgondolkoztam mit kéne tennem.
-Meg akartalak ölni Kol. De gondoltam hogy kapsz még egy esélyt arra hogy bizonyíthasd mennyi jó testvér vagy..de elbuktál. Ha akkor megöltelek volna Rebekah lehet rettentő mérges lett volna rám..de most már nem érdekel.-mondtam tovább.
-Nik...azt akarom hogy tedd meg.-felelte Rebekah.
-Hajrá Klaus!-támogatta Damon majd oda dobot neki egy tört amivel ugyan nem hal meg végérvényesen mert amint kihúzzák a tört a szívéből minden a régi lesz.
-Lesz időd gondolkozni..testvérem.-feleltem majd leszúrtam az öcsémet.
-Akkor ti mit szeretnétek?-kérdeztem a többiektől.
-Már megyünk!-felelték szinte egyszerre mire mindenki eltűnt a házból kivéve Kai, Elijah, Rebekah és Enzo.
-Ez nem lehet..-Enzo letérdelt Elizabeth erőtlen teste mellé.
-Nem halhatott meg.-csatlakozott Rebekah.
-Ehhez a halálhoz ő túl erős.-próbáltam tartani a lelket Rebekahban, Enzoban..és magamban.
-Enzo kérlek hozd Kolt..Rebekah te hozd...Nikolinát én pedig viszem őt..-lehajoltam Elizabethért.
-Soha többet nem akarlak a családom közelében meglátni, Kai!-szóltam vissza miután kiléptünk az ajtón. Egyenes út vezetett haza minket rettentő csendben.
-És most mi csináljunk Niklaus?-kérdezte Elijah.
-Nem tudom..egyszerűen nem tudom!-teljesen kiakadtam ennek következében pedig szét vertem a félházat.
-NYUGODJ MEG NIKLAUS.-Elijah lefogott majd megölelt.
-Hozd vissza őket.-suttogtam alig hallhatóan.
-Nem tudok tenni az ügy érdekében semmit.-felelte némi szomorúsággal.
Enzo sem bírt nagyon magával..csak ült a kanapén és dobolt az asztalon..Rebekah mellette próbálta nyugtatni több, kevesebb sikerrel.
-Megyek beteszem őket a családi kriptába..-mosolyogtam majd levittem őket.
-Hát csak itt hagytál. Pedig én azt hittem mindig is hogy ha elhagyjuk egymást én leszek az aki elmegy és te maradsz majd az én hiányommal..de most nekem kell valahogy végig szenvednem az életem hátra lévő részét.-csak néztem a lány hófehér arcát.
-Szeretlek.-suttogtam majd a homlokára nyomtam egy puszit és rázártam a koporsó tetejét.
Mikor felmentem minden árgus tekintett engem pásztázott. Mintha helyzet jelentést kellene adom arról mit is csináltam. De szó nélkül felmentem a szobánkba ahol egykor még ketten aludtunk. Mikor beléptem az ajtón ezernyi emlék tárult az elmém elé. A szoba összes része rá emlékeztetett komolyan még az ablakkeret is..minden. A hiánya úgy követ mint egy elveszett kisállat, csak jön és jön..hiába próbálom eltessékelni nem tűnik el..csak jön és tovább kelti bennem a fájdalmat. Lehunytam a szemem és az ágyra ültem, mikor kinyitottam megláttam Nikolina játékát ami olyan volt mint az olaj a tűzre. A fájdalom már minden porcikámat átitatta, teljesen kín és keserűség töltötte be a szobát és a szívem.
-Most itt kellene lennetek velem..-mosolyogtam magam elé nézve könnyes szemmel majd a kis játékot a kezembe vettem és csak azt néztem. Sosem gondoltam volna hogy Rebekah kívül lesz még egy nő akiért feladnám az életem és mindenem amim van, de jött valaki aki megcáfolta a felállított gondolataim erről. Jöttél te és szebb lett a világ..szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése