-Gyere.-hallottam a vidám hangját.
-Beszélnünk kéne egy kicsi.-leültem a mosolygós lány mellé.
-Hát beszéljünk.-vigyorgott tovább.
-Jó kedvű vagy..miért mentél át tegnap a Salvatore házba?
-Micsoda?-teljesen ledöbbent.
-Most teljesen olyan mintha nem tudnád.
-Anya, én most komolyan nem tudom miről beszélsz!-felém fordult.
-Nem emlékszel?
-Nem..mivan a Salvatore házzal?-kérdezte félve.
-Ma reggel hozott vissza Stefan a karjaiban hogy te oda mentél hajnalban mindenféle ok nélkül, haza akart hozni még hajnalban de te azt mondta ott jó és ott aludtál..
-Hogy mivan...-a tenyerébe temette az arcát.
-De Stefan nagyon aranyos volt..-mosolyogtam.
-Volt? Mindig az.-suttogta a lány.
-Csak nem?-vigyorogtam magamban.
-Nagyon aranyos..de nem fontos.-mosolygott.
-Már hogy ne lenne fontos.
-Hidd el nem az.
-Na mesélj csak.-megfogtam a kezét majd vártam.
-Hát, igazából emlékszem arra mikor megszülettem és először láttam, már akkor is kedvesnek találtam de így hogy egy időben vagyunk...hát..-vigyorgott.
-Hát..-kéjenc vigyort ejtettem.
-Nem tudom elmondani mit érzek..-teljesen elpirult.
-Jó na nem nyaggatlak..-mosolyogtam majd magamhoz öleltem.
-Köszönöm anya.-suttogta.
-Bármikor kicsim.-mosolyogtam majd magára hagytam.
Hát minden esetre is csak aggódni tudok Stefanért..ha megbántja és ezt Nik megtudja....háát írom is a gyászbeszédet. Óvatosan lesétáltam a lépcsőn a leghalkabban ahogy tudtam majd Nik hátára ugrottam.
-Már féltem hogy Kol settenkedik mögöttem.-nevetett.
-Hát Koltol egy kicsit jobb.-nevettem majd pusziltam az arcát.
-Hát jobb...-teljes nevetésben tört ki.
-Azért tudom mennyire örültél volna ha Kol ugrik rád.
-Most szomorú is vagyok..MI AZ HOGY NEM KOL?-kérdezte mosollyal a hangjában.
-Shh..-elnevettem magam majd jobban szorítottam.
-Bocsánat hogy megzavarom ezt a cuki valamit, de elmegyek sétálni.-lépett oda Nikolina.
-Rendben.-mosolyogtam Nik hátáról.
-Rendben.-mosolygott Nik is.
-A szüleim teljesen betegek.-suttogta inkább magának mint nekünk majd ott hagyott minket.
-Látod most miattad betegnek néz minket a saját lányunk.-nevettem majd megpróbáltam leszállni róla.
-Miattam?-vissza dobott hogy azért még ne menj már.
-Miattad.-még jobban szorítottam hisz tudtam valamire készül.
-Ez lesz miattam!-egy vadító félmosolyt dobott a kijelentése után majd felviharozott velem a szobába....
***
-NIKOLINA 'SZEMSZÖGE'.-
Annyira hamar megváltozott minden, másképp látom így a világot mint apró gyermekként.
És igen most főleg Stefanra gondolok, annyira mást látok benne most, mint régen.
Régen egy jó barátot láttam benne most viszont a jövőmet.
-Nikolina Mikaleson, ha nem tévedek.-szólított meg egy férfi a hátam mögül.
-Személyesen!.-felé fordultam az összes önbizalmammal.
-Olyan vagy mint apád, szemtelen, hatalmaskodó, kezelhetetlen és mihaszna.-lassan felém sétált
-A családomat ne vedd többször a szádra, bárki is vagy!
-Ha azt mondom édesanyád apjának a testvére.-nevetni kezdett majd elkapta a csuklóm.
-Édesanyám apjának a testvére vegye le rólam a kezét!-próbáltam kikapni a csuklóm a szorításából de nem engedett.
-Engedj el!
-Nem, és ha kell durvább eszközökhőz folyamodok!-előhúzta éles karmait.
-Most jön az a rész hogy félek?-úgy beszéltem vele mintha nem lenne félni valóm.
-Hát kéne.-vigyorgott majd a nyakamra tette a karmait.
-Mintha gyorsabban verne a szíved..-hallgatta a szívverésem.
-Mit akarsz tőlem?
-Megakarlak ölni.-suttogta a fülembe majd a körmeit a nyakamba mélyesztette.
-Mi...ért?-kérdeztem a fájdalomtól elcsukló hangon.
-Mert ez az én játékom és te nem szerepelsz benne.-mosolygott majd lassan húzni kezdete a körmeit.
-Áhhhhjj..-szavakba se lehet önteni ezt a fájdalmat.
-PETER!-kiáltott egy ismerős hangú férfi.
-Már csak te hiányoztál..-sóhajtott Peter.
-Félmásodperced van elengedni..hopp lejárt!-közénk lépett majd egy laza de markáns mozdulattal kitépte Peter szívét. Meg se tudtam szólalni, csak álltam ott a véres felsőmben Stefan előtt, teljesen sokkban voltam.
-Gyere már ide..-suttogta a fiú majd magához szorított.
-Gyere haza viszlek.-szólt majd komótos lépésekkel mentünk a Mikaleson birtok irányába.
Óvatosan benyitottam a házba ahol természetesen Elijah fogadott.
-Veled már megint mi történt?-kacagott Kol.
-Nikolina, Stefan!..-lépett oda Niklaus.
-Sziasztok!-vigyorgott Stefan.
-Remélem neked ehhez a vérmennyiséghez nincs közöd, Stefan.-mosolygott Nik.
-Éppen ellenkezőleg apa, ha ő nem lett volna ott most én nem lennék itt.
-Ezt hogy érted?-kérdezte Elijah.
-Peter megtámadott..megakart ölni, ezek pedig *megmutattam a sebeket* az ő karmi nyoma..Stefan ott volt és megvédet.
-Milyen értelemben védett meg?
-Megöltem.-felelte Stefan.
-De Peter..-gondolkozott Enzo majd rám nézett.
-Jól tetted Stef.-mosolyogtam.
-Apád testvére volt..-szólt Kol.
-És?
-Semmi..semmi.-tette fel védekezően a kezeit.
-Leléptünk!-vigyorgott Rebekah majd kézen fogta Enzot és elmentek.
-Gyere Nik.-mosolyogtam majd feltoltam a lépcsőn be a szobába.
-Eközben lent, Nikolina szemszögéből.-
-Ja, oszlás van!-nevetett Kol majd Elijahval együtt bementek a saját szobájukba.
-Ismét csak köszönöm.-mosolyogtam a gyönyörű szempárba.
-Ismét csak nincs mit köszönnöd.
-De van. Már kétszer hoztál haza, és senki sem kért rá...-gondolkoztam.
-Amúgy, mit kerestél az utcán egyedül?
-Eléggé lehangolt voltam gondoltam sétálok egyet..-mosolyogtam.
-Miért voltál lehangolt?
-Egy fiú miatt.-kacagtam annak reményében hogy nem esik le neki.
-Jaa értem.-mosolygott majd egy puszit nyomot a homlokomra és ott hagyott. Csak álltam az ajtóban és néztem az egyre-egyre távolodó hátát, míg végül el nem tűnt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése