113.Apró kaland.

-Elizabeth!?-suttogta Klaus. Ott álltam a házban de nem figyeltek rám, magamban szívtam a levegőt majd ajtót kicsapva száguldtam messzire a háztól. Fogalmam sem volt arról hogy mi történik, úgy hogy ahogy arról sem hogy mi folyhat most a birtokon. Nem tudtam mit kéne tennem, lehet ha vissza megyek csak a sok zokogó szempárt látnom majd, de mégsem maradhatok itt, nagyon egyedül éreztem magam.

-El kell menned innen!-szólalt meg mögöttem egy férfi.

-Épp indulni készültem.

-Akkor menj.-nem fordultam meg, csak szép lassan elsétáltam, a hangja visszhangzott a fejemben, hirtelen megtorpantam majd hátra fordultam. Nem volt ott senki és semmi az ürességen kívül, azzal a sebességgel vissza fordultam az előző irányba hogy elindulhassak végre.

-Szia!-vicsorított az arcomba egy számomra elégé sokkoló kinézetű fiúcska. Az arcán a bőr foltos volt és égett, próbáltam kitérni az útjából de lépéseim száma megegyezett az övével, követte a lépéseim.-Gyere!-sipított majd a karomba markolt s húzni kezdett maga után, igyekeztem ellenkezni de egyre csak vonszolt, olyan voltam mint a többi nő, gyönge és segítségre szoruló.

Tovább akaratoskodott hogy én most vele megyek, mire erőt vettem magamon.

-Állj!-kiáltottam.-Nem megyek veled sehova!

-Ó dehogy is nem jössz!-tovább rángatta a kezem majd lassan éles, hegyes körmeit a bőrömbe vájta, égni kezdett a karom, ordítani tudtam volna annyira fájt.

-Minho!-kiáltotta a hang ami nem hagyott nyugodni.-Ereszd el!

-Bocsánat, Minho csak játszani akart.-sírni kezdett.

-Ezerszer mondtam, ne az idegenekkel, ők nem szoktak hozzá ehhez.-kerestem a hanghoz tartozó személyt, de sehol sem találtam.

-Sajnálom.-suttogta majd kezével óvatosan végig simította az általa kreált sebeket amiknek a fájdalma elmúlt, a vérzés elállt..de a hegek ott maradtak a karomon.

-Szóval játszani szeretnél, Minho?-mosolyogtam a fiatal fiúra.

-Igen, igen!-örömében ugrálni és tapsolni kezdett.

-Na és mit?

-Kapj el!-kacagott majd elfutott az egyik ösvény felé, elnevettem magam majd a fiú után eredtem, gyors volt az biztos de semmit sem ér a gyorsasággal ha nem megfontolt, főleg egy erődben..sok kidőlt fa van a földön elterülve amik nem látszanak mert benőtte őket a gaz.

-Ugh Minho elesett.-lehajtotta a fejét.

-Egyezzünk ki egy döntetlenben!

-Rendben. Holnap is jössz ügye?-a szemében felcsillant a remény.

-Majd meglátjuk, lehetséges.-mosolyogtam.-De most mennem kell, reményeim szerint holnap találkozunk!-intettem mire Minho szorosan körül fonta a derekam, mikor engedett az ölelésből lassan haza indultam.

-Köszönöm.-felelte a hang.

-Áruld el hol vagy!

-Nem tehetem. De köszönöm hogy kedves voltál vele, sokat jelentett..Elizabeth!

-Honnan tudod a nevem?-egyre furcsább volt ez a helyzet.

-Hahó! Hogy hívnak?-kiabáltam egymagam, választ nem kaptam így elkeseredve siettem haza, kezdett beesteledni. Egész úton a hangja és a szavai csengettek a fülemben. Ha a hegek nincsenek talán el sem hiszem hogy ez megtörtént.

-Elizabeth!-borult a nyakamba Enzo.

-Szia.-suttogtam majd jó szorosan magamhoz öleltem.

-Megint túl életed..-kacagott Bekah majd keblére fogott, ez után Elijah is átölelt majd Kol..ki talán a kelleténél kicsit érzékibben fogta át a derekam.

-Klaus nagyon magába zuhant.-felelte Elijah majd letépte rólam Kolt.

-Szegénykém, felmegyek hozzá.-mosolyogtam a többiekre akik bátorítóan bólintottak én pedig magabiztosan szeltem a lépcső fokokat.

-NE!-kiáltottam Nikre, de késő volt..magába szúrta a tört.

-Klaus..Klaus...-letérdeltem a fiú összecsuklott testéhez.

-Elizabe..-próbált beszélni, a szemem megtelt könnyekkel..iszonyatosan féltettem. Markáns mozdulattal kitéptem a tört a szívéből de még mindig rosszul volt.

-Sajnálom.-zokogtam majd utat törtem a mellkasába, keresni kezdetem a szívébe állt darabot. Próbáltam óvatos lenni, de sietnem kellett, ez másféle tör.

-Klaus!-szólítottam miután kiszedtem a darabot a szívéből.

-Elizabeth..-szorosan körülfonta kezét a derekamon s magához ölelt, hallottam ahogy a ketyegője hatalmasakat dobban, a levegőt mohon szívta magába.

-Te tegyél ilyet soha többé!-a kezeim közé vettem az arcát, mire ő nyelt egyet majd bólogatni kezdett, elmosolyodtam majd ajkam ajkára nyomtam.

112.Ködből köddé.

-Salvatore birtok.-

-És most csak úgy oda akarsz állítani?-vonta kérdőre Saraht, aki egyszerűen bólintott.

-Akkor menjünk!

-Mivan ha most Elijah gyűlöl engem?

-Nem mivan ha, ez egész biztos! Úgy érzi hogy átverted őt hogy hazudtál neki. De ezt is helyre hozhatod, csak siessünk..-vigyorgott Dam.

-De ha ez rosszul sül el én..én kinyírlak Salvatore.

-Ne csicseregj annyit, menjünk.-Damon ajtót nyitott a lány előtt aki nevetve megköszönte s útnak indultak a Mikaelson uradalom felé.

-Elizabeth szemszög.-

Érezhető volt az hogy nem ittam Klaus véréből, a szemem leragadt a szívem alig dobbant a levegő vétel pedig nehéz volt. Úgy éreztem hogy itt vége lesz mindennek. Klaus az ölébe kapott majd levitt a társalgóba ahol a többiek békésen beszélgettek és nevettek, talán most megtörténik az a családi program. Kérdőn kapkodtam a fejem jobbra-balra mindenki itt van, kivéve Kol, még azóta se tért vissza, kezdek miatta nagyon aggódni.

-Srácok.-nyögtem fájdalmasan.

-Shh, csak élvezd a jó társaságot.-mosolygott Bekah, de a szemében kuporgó könnycseppek jól kivehetőek voltak.

-Kollal mivan?-kérdezte Stefan.

-Erre mindenki kíváncsi.-felelte Enzo, kezd elő bújni az aggódós természete. Élveztem azt a pár órát amíg még magamnál voltam, hisz az utóbbi pár percben a fejem akaratom ellenére oldalra bicsaklott, mikor a szemem lassan lecsukódott kívülről láttam mindent, ijesztő volt és felkavaró

-Elizabeth!-kiáltott Enzo majd oda futott Klaushoz kinek ölében a már félholt lány feküdt, mindenki szemében ülő kövér könnyek legördültek arcaikon.

-Ne sírjatok kérlek.-suttogtam mire Rebekah felkapta a fejét.-Elizabeth?

-Hallotok?-kérdezem teljesen lesokkolva.

-Hol vagy?-kérdezte Elijah.

-Itt a szobában, Klaus enged el a kezem és temessetek el.-mosolyogtam.

-Sziasztok!-lépett be az ajtón Damon.

-Épp jókor.-suttogta Stefan miközben Nikolnát nyugtatta.

-Koli, letérdeltem a lány elé majd a kezemet a combjára tettem mire ő felkapta tekintetét.

-Mi ez?-félve nézett körbe.-Érzed?-suttogtam megtörve, mire Nikolina könnyes szemmel bólogatni kezdett.

-Sziasztok.-sütötte le szemét Sarah aki amúgy Damon mögött állt.

-Meghalt Sarah, meghalt!-kiáltott rá Elijah.

-Nagyon sajnálom, de még talán helyre tudom hozni.-oda lépett a testem mellé mire Klaus gyilkos tekintettével meredt a lányra.

-Nem tudom kontrollálni azt hogy mikor veszek és adok varázserőt..-állta Klaus hátborzongató tekintettét, Sarah a kezemért nyúlt de Klaus elhúzta tőle apró kézfejem.

-Bízz bennem Klaus! Segítek.

-Hogy bízzak meg benned?

-Úgy hogy nem akarok rosszat! Most segíteni akarok.

-Ha bármi idiótaságra készülsz ami nekem nem tetszik előre tájékoztatlak hogy miniatűr kis cafatokra téplek.-felelte Klaus aki még mindig gyilkos tekintettel pásztázta a lányt. Sarah óvatosan a kezemért nyúlt, fura érzés járta át a testem.

-Nagyon sajnálom.-suttogta Sarah majd Elijah elé lépett, Elijah kérdőn meredt a lányra.

-Nem szándékosan tettem, sosem tettem volna ezt mert én, szóval tudom hogy nekem mennyire fontos a családod és hogy mennyire fontos hogy Klaus az maradjon aki..és tudtom hogy ez neked is mennyire fáj, szóval tényleg nagyon sajnálom és én..szeretlek.-nyöszörögte Sarah, Elijah szeme megtelt könnyel majd karon fogta Saraht s eltűntek a házból.

-Elizabeth!-szólított Klaus, hisz a karjaiban fekvő lány kezdett köddé válni.

-Ez meg micsoda?-kérdezték a többiek.

-Ez a cafka, csak tolja még egyszer ide a képét.-dühöngött Rebekah. Egy szempillantás alatt eltűntem Klaus karjaiból még az én szám is tátva maradt, vajon most mi történt?

111.Ezt akarom!

Hétről hétre, napról napra, percről percre egyre jobban féltem és féltettem a körülöttem élőket, hiába próbálok én is erős maradni, néha kegyetlenül megtörök, és a többiek is bármennyire próbáljak ezt letagadni. Foggal, körömmel kapaszkodnak a maguk igazához hogy én miféle badarságokat hordok össze, a szemük épp nem könnyes, a szívükbe nincs maró fájdalom!

Nincs a fenét, a szemükben ülő bús könny ami csak arra vár hogy megszülethessen s végig folyhasson meggyötört arcukon majd mikor véget ér a földet áztassa. A szívben lévő égető fájdalom? Talán sosem fog múlni, enyhülni és ez így csak jobban fáj nekem, miattam szenvednek és szomorkodnak és ostorozzák magukat. Még mindig Klaus erős, izmos karjaiban feküdtem mikor is Damon pusmogására ébredtem.

-Sarah eltűnt, a hátárig követtük a nyomát de mintha a föld zárta volna magába.

-Meg kell találnunk, addig nem nyugszom míg nem látom élve vagy halva, holnap újra utána eredek és ha kell átfogom lépni a határt!-suttogta Kol majd heves ajtócsapódás visszhangzott.

-Ébren vagy igaz?-kacagott Klaus, bár a jó kedve nem tartott sokáig, nem válaszoltam neki. Nem tudtam választ adni, mikor szóra nyitottam a szám egy betű sem csúszott ki a torkomon.

-Jól vagy?-kérdezett ismét, de továbbra sem tudtam választ adni.-Elizabeth!?-maga felé fordított majd a csuklójába harapott amit óvatosan a számra nyomott, vadul rázni kezdtem a fejem mire ő értettlenül emelte meg vaskos kezét.

-Nem.-nyögtem halkan.

-Miért nem?

-Egy csepp vért sem nyelek le többé.

-Hogy jött ez az ötlet?

-Nik, ha ez a sorsom, hogy szenvedjek majd meghaljak hát én kielégítem a sorsom legmélyebb óhaját és eleget teszek az akaratának, nem szegülök szembe.

-Elég a butaságokból! Igyál.

-Sajnálom.-suttogtam majd oldalra fordítottam a fejem s jobban bújtam Klaushoz.

-Ezt nem teheted velem.

-Mit teszek veled?

-Elveszed tőlem magad.

-Na ez a butaság, így is úgy is meghalok.-nevetett.

-Ennyire viccesnek találod?-a hangja sokkal komolyabb volt mint bármikor.

-Nem, nem találom annak, de nevetnem és mosolyognom kell ezen!

-Mégis miért?

-Mert ha én is sírnék és szomorú lennék vagy talán depresszióba esnék a ti kedvetek is a föld alatt lenne és ha már úgyis egy sírban fogok dekkolni legalább az utolsó napjaim amiket veletek töltök, legyenek jók. Nehéz kérés igaz? Hogy az utolsó napjaimon úgy éljek ahogy eddig, hogy hallgassam Bekah hisztijeit, Enzo bolond megjegyzéseit, Kol féltékenységi rohamait..az utolsó napjaimon hallani akarom hogy a lányom és a fiam mennyire boldogok, hallani akarom ahogy Stefan mesél Nikolináról, hogy mennyire felszabadul mikor ketten vannak.-újra folyni kezdtek a könnyeim.-és hogy mit akarok még? A karjaidban feküdni, hallani a rekedt hangod amitől mindig is átjárt a hideg, hallani akarom a szívverésed, érezni akarom az illatod és a karod a derekamon. Egyszer már meghaltam a karjaidban, újra úgy akarok, hozzád bújva hogy te érezhesd utoljára a szívverésem, hisz mindig is csak érted dobogott.-Klaus szapora levegő vétellel próbálta elnyomni könnyei záporát.

-Szeretlek..-suttogtam.

-Szeretlek.

-Kol szemszög.-

Nem fogok holnapig várni! Most útnak indulok és megkeresem azt a hazug nőt aki lóvá tette Elijaht és feldúlta Elizabeth és Klaus szerelmét ezzel elvéve tőlem az egyetlen boldogságot az életemben..-idegesen csörtettem ki a verandára ahol még mindig körülfogva pihent a hű szerelmespár.

-Öcskös?

-Niklaus!-mosolyogtam a fivéremre majd tovább mentem.-Még is hova mész?-csendült fel a kérdés.

-Meg keresem ezt a bizonyos Sarah Nikolast.

-Ne lépj át egyik határon se!

-Aggódsz értem?-az ajkamba harapva fordultam vissza.-Ez annyira aranyos, meg felesleges.-az arcvonásom vissza tért majd tovább mentem mit sem törődve Klaussal.

-Ne menj sehova, Kol.-ütötte meg a fülem a világ leggyönyörűbb hangja.

-Egy jó okot mondj hogy miért ne menjek és keresem meg végre?

-Mert rá ér!

-Mi ért rá? Elment az eszed? Pár napod van hátra és bocs hogy nincs kedvem tétlenül ülni egymagam a négy fal közé zárva, ti csináljatok amit akarok, mormoljatok el egy imát, vagy nézzétek a csillagos eget de én most lelépek majd egyszer visszatérek vagy ha nem, akkor nem.

Nem törődve a többi kiabálásnak tovább mentem, igyekeztem követni a nyomait és keresni azt a hatalmas energiát amivel rendelkezik, meg kell öt találnom ha az életemmel is fizetek érte.

-Eközben a Salvatore birtokon.-

-Nem figyelj ezt nem teheted!-sóhajtotta Damon.

-Megtehetem, bármikor.-kacagott a lány majd Damon ajkaira tapasztotta az ő ajkait. Vad csókolózásba kezdtek.

-Segítened kell nekem.-suttogta a fiú fülébe.

-Miben segítsek?

-Jó kislány akarok lenni, de tudod hogy ez az önkontrollálós dolog nem igazán megy nekem.

-Ezen könnyen segíthetünk.-újra csókolózni kezdtek.

-Mondjuk meg is mutathatod most hogy tudsz leállni mert itt van Stella.-nyögte Damon, mire a lány ökölbe szorított kézzel, de leszállt Damonről.

-Damon.-vigyorgott Stella majd oda ment s megcsókolta rég nem látott szerelmét.

-Hiányoztál.-dünnyögte a lány fülébe.

-El kell intéznem pár dolgot, de utána a tied vagyok.

-Siess azokkal a dolgokat.-kajánul vigyort ejtett Damon.

-Miért siessen Dam? Neked is van pár dolgod.

-Jajj igen, segítenem kell ennek a dilinyos nőnek, gondjai adódtak.

-És megtudhatom ki is ő?

-Ő...hát ő, kérlek szépen ő..Rose nénikém lánya..Barbie! Nem is mutattalak még be? Hát Barbie őt itt a barátnőm Stella Wood, Stella ő pedig Barbie Grace.-vigyorgott Damon.

-Hát nagyon örülök!-kacagott Stella majd gyors puszit nyomott Damon arcára s eltűnt.

-Két kérdésem lenne. Első, hogy-hogy nem emlékszik rám? Kettő, ennél kurvásabb név nem jutott eszedbe?

-Illik rád ez a név és Jack kitörölte az emlékeit..-felelte a fiú.

-Jó hanyagoljuk a témát, akkor segítesz?

-Igen segítek, de mond! Miért lett olyan fontos hogy segít rajta? Hisz így te erősebb leszel.

-Erősebb leszek, de az nem ér annyit mint az az erős szerelem amit Elijah iránt érzek.

-Két perce sincs hogy szét haraptad az ajkam.-vonta fel a szemöldökét Damon.

-Jó néha megborulok.

-Sarah, lehetetlen eset vagy.-mondta Damon mire mindketten hangos nevetésben törtek ki.

110.A rejtély nyitja.

-Elizabeth szemszög.-

-Ti meg honnan ismeritek egymást?-kérdezte Elijah.
-Én nem ismerem őt.-felelte Sarah.
-Szóval nem ismersz?-Damon nevetésben tört ki majd leült Stefan mellé.-Szóval már is elfelejtettél mindent? Hogy tökre tetted az életem?
-Én csak egy nyugodt napot akartam.-suttogtam Klausnak aki együtt érzően azt felelte tudja majd jobban magához ölelt.
-Nem tudom miről beszélsz!-elég átlátszóan kinevette.
-Nem is mesélted el Elijahnak?
-Mit kellett volna?
-Mindig is jól értettél a hazugsághoz és az emberek becsapásához.
-Damon!-szólt Stefan.
-Nem öcsi, most minden jogom meg van hogy dühős legyek és hidd el amint megtudjátok mi történt velem régen a pokolra fogjátok kívánni ezt a nőt.
-Damon csak egy napig, kérlek.-nyögtem fájdalmasan, ekkora Damon arcvonásai hatalmas fordulatot vettek, már-már azt hittem engedelmeskedik és csendben marad végre de nem.
Korántsem, ekkor kezdődött az igazi veszekedés.
-Higgyétek el tudok olyat mondani ami mindenkit más belátásra bír. Klaus lenne talán a legdühösebb, Elijah a legszomorúbb.
-Ha valamit mondani akarsz mond el végre és nyögdécselj mint egy idióta.-felelte hűvösen Stefan.
-Egyikőtök sem tudja miért halt meg Stella!Stefan biztos emlékszik mikor összeszedtem magam és Stellát majd útnak eredtünk. Phoenixbe tartottunk az egyik barátomhoz mert segítségre volt szüksége. Mint kiderült a házban nem csak ő és a felesége lakott hanem a gyermekük és Sarah!-szúrós pillantást vettet a lányra.
-Damon!-kétségbeesetten kiáltott Sarah.
-Nem fogom hagyni hogy átverd a családomat.-felelte Damon amin elmosolyodtam.-Amikor beköltözünk a Sirett házba, Stella gyengülni kezdett napról-napra egyre gyengébb volt, soványabb és fáradtabb..-Klaus szaporábban kezdte venni a levegőt, a szíve pedig ritmustalanul vert tovább.-Valami elszívta minden erejét, és rá pár napra meghalt. Sarah egy varázserőszívó eretnek.-fejezte be Damon.
-Srácok ez nem úgy van ahogy azt ti most gondoljátok!
-Miért akkor hogy van, Sarah?-kérdezte Kol.
-Sajnálom.-suttogta majd eltűnt. Miután lelépett mindenkibe mintha villámcsapot volna, szótlanul ültek tovább. Nem tudtam mit csináljak vagy mondjak, vártam míg valaki megtöri a csendet. Mindenki tágra nyílt szemekkel pislogót a másikra mikor is Damon hevesen elindult.
-Most meg hova mész?-kérdezte Stefan.
-Megkeresem Mrs.Kétszínűt, idehozom és elmondom neki a választásait.-vigyorgott.
-És mik lennének azok a választások Damon?
-Azokat bízd ide öcsi.-kacsintott.-Segítek!-ugrott mellé Kol.
-Nélkülem sehova.-kacagott Enzo és ha Enzo megy Rebekah is, ezt követően Hayley és Tyler is Sarah után indult. Miután elmentek Elijah csak maga elé bámulva ült tovább. Nem tudtam megmerjek-e szólalni vagy inkább tartsam meg a mondani valómat magamnak. Szerelmes ebbe a lányba hiába tett bármit szereti és ez nem fog elmúlni sem szóra sem csettintésre.
-Elijah.-szólaltam meg végül.
-Igen tudom mit akarsz mondani.
-Szerintem nem tudod.-elmosolyodtam.
-De, azt hogy az én hibám, hogy miattam van párnapod hátra és hogy rohadtul én csesztem el.
-Látod nem tudod mit akarok mondani. Ne is jusson eszedbe több önmagad ostorozó szó, mert ez nem a te hibád, honnan kellett volna tudnod azt hogy ő miféle természetfeletti?
-De akkor is, most ezért fogsz..-hirtelen felállt.-nekem most el kell mennem. Sajnálom.-suttogta majd könnyeivel küszködve elhagyta a házat.
-Anya, nekünk vissza kell mennünk a Salvatore birtokra, de ígérem holnap csak veletek leszek.-mosolygott ránk Nikolina.
-Menj csak.-vissza mosolyogtam mire hátat fordítottak s ott hagytak minket. A családi beszélgetésből én maradtam és Klaus..nem mintha nem örülnék hogy kettesben lehetünk végre.
-Mindennap itt hagytalak órákra azért hogy kereshessem a megoldást erre az egészre, és most kiderül hogy mindvégig az orrom előtt volt a dolog nyitja.-morogta Klaus.
-Ne agyaljatok tovább ezen, kérlek. Nem akkora eget rengető dolog.-mosolyogtam, de szemem hamar könnyekbe burkolózott, minden egyes nap jobban és jobban féltem, de erősnek kellett mutatnom magam, azt akarom hogy azt higgyék erős vagyok.
-Mutatni akarok valamit.-suttogta a fülembe.-Mit?

Valamit kotorászni kezdett a mögöttünk lévő asztalon majd elém emelt egy aprócska dobozt.
-Nik, mi ez?-a szívem ezerrel kezdett kalimpálni.
-Tudod ez ilyen tényleges..-felnyitotta a dobozd amiben a világ leggyönyörűbb gyűrűje volt, életem nem láttam még ehhez foghatót. A szememben felgyülemlett könnycseppek váratlanul eretek útnak az arcomon.-Most mit mondjak?-próbáltam visszanyelni a könnyeimet.
-Azt hogy hordani fogod?-lehúzta a régi gyűrűt az ujjamról majd felhúzta az újat.
-Még pár napig.-kimásztam az öléből majd kimentem a kinti verandára.
-Ezt még is mire véljem?-kérdezte összezavarodva.
-Pár nap múlva, velem fog a föld alatt szétbomlani.-egyre jobban sírtam.
-Szóval már nem akarod ezt az egészet?
-Miféle egészet?-felé fordultam.
-Az esküvőt, például.
-Tudod ha pár nap múlva nem a földben feküdnék hanem melletted, akarnám mindennél jobban. De így? Csak még nehezebb lesz.
-Micsoda?
-Elfelejteni és elengedni engem. Úgy könnyebb hogy csak a barátnőd voltam és nem a feleséged.
-Tévedés! Nem a barátnőm vagy, hanem a menyasszonyom és az életem.
-Ne csináld ezt.-suttogtam egyre jobban zokogva.
-Miért ne?-felém lépett.
-Mert megfogok halni!-feleltem mire Klaus elindult a házba.
-Most meg hova mész?
-Lemondom a chippendale fiúkat, az ugrálóvárat és a tortát.-felelte mire felnevettem.
-Szóval ez lenne a tökéletes esküvő?
-Nem, ez csak a leánybúcsú volna, az esküvő ennél cifrább lenne.-mosolyogva vissza fordult majd az ölébe húzott. Kint ültünk a csillagok és a holdfénye alatt, ketten.

109.Átlagos nap..igaz?

-Klaus szemszög.-

Tudom hogy nem fogom megtalálni a megoldást erre a helyzetre de ha nem próbálkoznék, úgy érezném magam mintha feladnám, mintha át segíteném Elizabethet a halál oldalára. Amint kilépek a házból a nyakamba zúdul minden, keresem a dolgok megfejtését és rohadtul szeretném feleségül venni de ezen felül szeretném vele tölteni minden percem.

-Eközben Tyleréknél.-

-Mi bajod van megint?-fordult az ideges Hayley Tyler felé.
-Mi lenne Hay? 
-Már megint Elizabeth? Meg hal, nagy ügy!-megvonta vállát.
-Valóban nem nagy ügy, csak az a tudtad hogy úgy fog meghalni hogy gyűlöl engem, elég fájó és annak a gondolata hogy Klaus elveszti borzalmas.
-Mit aggódsz ezen? Klausnak nem mindegy?
-Neked mi a fene bajod van? 
-Az hogy többet törődsz vele mint velem!-nyavalygott.
-Jó Hayley én ezt itt és most adom fel veled.
-Mi? Nem. Tyler, sajnálom.
-Szünetet akarok.-suttogta a fiú majd összeszedte magát s útnak eredt.
-Hayley! Apa hova ment?-lépett a szobába Noel.
-Menj utána, gondolom a Mikaelson birtokra ment! Menj hisz úgy is vannak dolgok amiket meg kell tudnod végre.
-Baj van?
-Menj már Noel!-A fiú dünnyögött valamit majd apja után rohant.-Mit kell meg tudnom.-kérdezte miután utolérte édesapját.
-Anyád nem tudja tartani a száját.-felelte.
-Nem az anyám.
-Igen! Tudom, sajnálom.-mosolygott.
-Miért sietünk ennyire a birtokra?
-Mindjárt megtudod.
-NOEL!-kiáltotta Nikolina mikor meglátta testvérét.
-Húgi.-nevetett majd felkapta a lányt s magához szorította.

-Klaus szemszög.-

Nem akartuk elmondani ezt az egészet Noelnek és Kolinának de még is csak az édesanyjuk, joguk van tudni róla és hagyni kell őket is gyászolni, így talán mikor eljön az a nap nem fog annyira fájni nekik.
-Ty!-mosolyogtam a fiamra mikor megérkezett Stefannal és a gyerekekkel karöltve.
-Szia apa!
-Üljetek le kérlek.-mosolyogtam Noelékre akik kérdő tekintettel égették bőröm de végül szót fogadtak és leültek.

-Szerelmem.
-Igen?-mosolygott Elizabeth.
-Tudom hogy nem akarod hogy nem akarod hogy megtudják, de már itt vannak és ennyivel tartozol nekik.
-Vigyél le.-láttam a fájdalmat és a szenvedést az arcán. Óvatosan a karomba emeltem majd elindultam a társalgó felé ahol szép lassan összegyűlt az egész család, mindenki a srácok mellett akart lenni, hogy megtudják őket nyugtatni. Noelen és Kolinán kívül mindenki lehajtott fejjel ült, mikor leértem a lépcső aljára Elizabeth kezdett megint ájuldozni.
-A fenébe.-szitkozódtam majd újra a csuklómba mélyesztettem a fogaim.
-Most meg mit csinálsz?-kérdezte Noel enyhén idegesen, a fiú felállt de Kol vissza rántotta maga mellé.-Nyugodj le öcsi.
-Köszi.-felelte nevetve Elizabeth.
-Ne köszönd meg soha többé!
-Értettem.-mosolygott. Óvatosan leültem a kanapéra, ölemben Elizabethel.
-Mi ez az egész, anya?-kérdezte halkan Nikolina.
-Hát ez úgy történt hogy..-gondolkozni kezdett.-szóval úgy történt mint földrengés. Egyik percről a másikra beüt a gikszer.-elmosolyodott.
-De mi történik veled?-
-És miért itat a vérével?-értetlenkedett Noel.
-Úgy néz ki halandó lettem, Klaus vére pedig.-megfogta a kezem.-húzza a napjaimat, így talán pár nappal tovább maradok.
-Miért hova mész?-faggatózott tovább Nikol immáron könnyes szemmel. Erre Elizabeth csak vadul rázni kezdte a fejét.
-Nem..-suttogta zokogva majd Stefanhoz bújt.
-Mit szólnátok ha kivételesen mindenki itt maradna és egyszer viták nélkül elbeszélgetnénk mint egy igazi család?-mosolygott az ölemben fekvő lány.-De azt akarom hogy Damon és Hayley is itt legyen.
-Hívom Hayt..-mosolygott Tyler majd telefonálni kezdett Stefannal együtt aki Damont hívta.
-Akkor én..-állt fel Sarah Elijah mellől.-most haza megyek.
-Miért mennél?-kérdezte Rebekah.
-Mert családi kis beszélgetés lesz?-kacagott.
-Azért nem mész el! Mert családi, már Elijahhoz tartozol.
-Mennem kell.-felelte de Elijah vissza rántotta.
-Maradj.

Tényleg úgy viselkedtünk mint egy igazi család, egy igazi boldog család..egészen addig ameddig Damon be nem nyitott a házba.
-Sarah!?-az arcán kétségbeesés, aggódás és düh érzések kavalkádja tükröződött. 
Itt tudatosult bennem hogy most kezdődnek a bonyodalmak! 

108.Félek.

-Elizabeth szemszög.-


Éreztem hogy egyre közelebb vagyok a naphoz mikor többé nem láthatom a szeretteimet de ennek ellenére küzdök! Mindennap elmondom magamnak miért nem adhatom fel és hagyhatom hogy gondoskodjanak rólam, természetesen így is körül zsongtak, hiába minden mondanom hogy jól vagyok, akkor is segíteni akarnak bár én tiltakoztam az elsőkben aztán inkább hagytam mert nem szeretném hogy miután elmegyek bűntudatuk legyen hogy nem tudták szebbé tenni utolsó napjaimat, heteimet. Klaus gondoskodása számomra többet ér nekem mindet bármi más ezen a földön, mikor átölel vagy mikor a szemembe néz és azt mondja szeret meg azt hogy minden rendben lesz, néha el is hiszem hogy talán ki kecmergek ebből..de az esély egy a millióhoz még úgy is hogy szinte csak Klaus vérén élek.
-Hogy érzed magad?-mosolygott Nik.
-A helyzethez képest? Jól!-próbáltam mosolyogni.-És te jól vagy még?
-Nem tudom a helyzetedbe képzelni magam, de én szenvedek! Te eltűnsz a földről, én pedig itt maradok a marcangoló fájdalommal, és én azt..azt nem fogom túl élni.
-Klaus!-magam felé fordítottam tökéletes arcát.-Kettőnk közül valamelyikünknek túl kell élnie..-fájdalmasan nyögtem egyet, majd vettem egy mély levegőt.-és neked több esélyed van rá! Értem vagy miattam de túl kell élned.
-Ne kérj tőlem ilyet..tudod az az örökkévalóság nélküled baromi hosszú.
-Velem is baromi hosszú lenne.-mosolyogtam.
-Igen de az úgy más, nagyon más!
-Már úgy is más minden..-feleltem mire a szemem újra kezdett leragadni.-Klaus..-suttogtam.
-Megint ennyire rossz?
-Kérek.-feleltem, de már lassan kezdtem át esni a ló túloldalára, éreztem hogy lassan elájulok, mire Klaus a csuklójába harapott s itatott.

-Jobb?-kérdezte elfojtva a sírást.
-Sokkal.-nem engedtem el a kezét, biztonságban éreztem magam.
-Annyira féltelek..-magához szorított.
-Engem már ne, fölösleges.-mosolyogtam.
-Ne mondj ilyet, kérlek..-hallottam a hangjában hogy nem áll már messze attól hogy kitörjön belőle a zokogás, hát mielőtt meghalok azt látnom kell, így tovább produkáltam.
-Meghalok csendben, nem kell ezen annyira pörögni, olyan lesz mintha nem lettem volna.
-Kérlek.
-Mintha sosem léteztem volna!
-Elizabeth.-suttogta immáron sírva.-szeretlek.
-Szeretlek.
-El kell intéztem pár dolog.-mondta szipogva.-sietek vissza.-hosszú puszit nyomot a homlokomra.
-Klaus!-szóltam utána mire megfordult a tengelye körül.
-Kimondhatatlanul szeretlek!-könnyes volt még a szeme, de arcára mosoly húzódott. Vissza fordult majd hosszasan megcsókolt, a csók végén homlokát az enyémnek támasztotta.
-Mindjárt itt leszek!-suttogta. Annyira féltem ettől az egésztől. Eddig akárhányszor meghaltam, nem tudtam azt hogy pár napom van hátra, de így hogy ezt tudom kegyetlenül félek. 
Hozzá akartam menni Klaushoz, minden álmom és vágyam ez de így hogyan? Ha hozzá megyek és meghalok hogyan fog majd tovább lépni? Nem tehetem ezt vele. Kikászálódtam
ágyból majd elindultam a társalgó felé.
-Elizabeth!-sóhajtott Elijah.
-Szia..-mosolyogtam majd leültem a kanapéra, Elijah pedig mellém.
-És, jól vagy?
-Persze csak..én csak.-kerestem a szavakat.
-Félsz!
-Rettenetesen.-elmosolyodtam de a mosoly átfordult zokogásba.

-Ne! Shh.-magához szorított.
-Vigyázz Klausra kérlek! Elijah ígérd meg hogy nem hagyod hogy hülyeséget csináljon vagy hogy elmenjen!-mélyen a fiú szemébe néztem.-És tudod most megigéznélek hogy biztosra menjek de mint tudjuk nincs erőm.-mosolyogtam.
-Igézés nélkül is megígérem! 
-Felőlem kapcsolja ki, nem bánom de ne jöjjön utánam.
-Rendben.-mosolygott.
-Sarah pedig...vigyázz rá! Mert tökéletes csaj, pont illik hozzád.
-Vigyázok rá, ne aggódj. Neked most az a dolgod hogy élvezd az életed.
-Hátralévő részét.-helyesbítettem.
-Bárcsak ne lenne hátralévő.-lehajtotta a fejét.
-Nem lehet mindenki megmenteni.
-De viszont valamit rég el akarok mondani Elizabeth! Köszönöm hogy vissza adtad a testvéremet, tudod Klaus régen egy igazi szörnyeteg volt, ha úgy tartotta kedve elindult előre és megölt mindenki aki vele szembe került.-ő elmosolyodott én pedig felnevettem, de mindkettőnk szeme csillogott a könnytől.-Megváltoztattad őt! Egyszer azt mondta hogy ő sosem lesz szerelmes senkibe mert egy nő sem tűrné el és mivel ő senki kedvéért sem fog megváltozni valószínűleg egyedül éli majd az örökét, és itt jöttél te a képbe. Úgy változott meg hogy először észre sem vette, törődni kezdett az emberekkel és az érzésekkel, kezdett oda figyelni mindent aprócseprő dologra, megtanítottad őt érezni, megtanítottad neki hogy ne fusson négy fal közé mikor érez valamit és ennél csodálatosabb dolgot el sem tudtam volna képzelni! Szóval Elizabeth, köszönöm!-mosolygott.
-Elijah.-szólalt meg Klaus a hátunk mögül.
-Szia öcsi.
-Szóval ezt gondolod?-mosolygott.
-Igen ezt gondolom és ezért büszke vagyok rád.-felelte majd egymás nyakába borultak.

107.Szerelmünk záloga.

-Kol szemszög-

-Hogy érted azt hogy nem gyógyulsz?-szólalt meg elsőnek Niklaus.
-Úgy hogy egyszerűen nem!-szétnyitotta az ökölbe szorított kezét ami tényleg még mindig ádázan vérzett. Klaus mellé lépett majd kiszedegette a szilánkokat Elizabeth tenyeréből.
Én rezzenéstelenül álltam mint egy éppen tisztelgő katona.
-És ez akkor most?-kérdezte Elijah aggódást kifejező arccal.
-És akkor én most hívom a Damont!-jelentette ki Klaus majd tárcsázta a számot. Nem figyeltem tovább senkire, csak Elizabeth tekintetét próbáltam elkapni de ő nem figyelt rám, mintha ott sem volnék, hol a kezére nézett hol Klausra.
-Damon mindjárt itt lesz, de ezt addig..gyere.-Klaus átkarolta majd elvitte.
-Miért nem gyógyul?-köztes érzésekkel fordultam Elijahhoz.
-Én ezt nem tudhatom, Kol. Ne aggódj Damon mindjárt ide ér és a fejedben kavargó kérdésekre választ kapsz!
-És ha nem? És ha esetleg ő sem tudja mi áll a dolog mögött?
-Akkor együtt kitaláljuk.-biztató mosollyal próbált nyugtatni, de nálam valahogy ez nem érte el a hatást. Aggódtam, féltem, dühős voltam és mérhetetlenül szomorú. Aggódtam az épségért, féltettem őt a fájdalomtól, dühős voltam magamra és szomorú voltam mert mivan ha megint eltűnik?
-Niklaus!-lépett be az ajtón Damon.
-Ideje volt már hogy ide érj Salvatore!-förmedtem rá a fiúra.
-Ekkora a baj?-vissza nyelte a nevetést.
-Ide értél!-lépett közénk Klaus és Elizabeth.
-Na miben kellene a segítségem?
-Damon, nem gyógyulok!-felelte halkan Eliza.
-Ezt mégis hogy érted??-hallatszott Enzo hangja.
-Úgy hogy valamiért nem gyógyul be a seb.
-És csak az a seb vagy amúgy semmi?-vágott közbe Damon. Mindenki lélegzet visszafojtva várta a választ mire Elizabeth vett egy mély levegőt, láttuk hogy a vámpírsebességét akarja használni de mikor megindult nem történt semmi, Damon lehunyta a szemét.
-Ez baj?-kérdeztem mire a fiú bólintott. Elizabeth kisétált a konyhába s egy késsel a kezében tért vissza.-Meglátjuk hogy ez begyógyul-e.-mosolygott majd az alkarjába vágott. Amint elemelte a kést a kezéről a vágásból csorogni, folyni kezdett a vér. 
-Hát úgy látszik nem akar behegesedni.-mosolygott.
-Sajnos ennek így nem tudom megmondani az okát Klaus.
-Jó, rendben.-felelte a fivérem majd lehajtotta fejét.-de amint megtudsz valamit, hívj írj vagy gyere át.-próbált mosolyogni de a mosolya inkább egy fintorra hasonlított, megfordult majd felment az emeltre.
-Megyek bekötöm ezt is, komolyan halandónak érzem magam.-suttogta Elizabeth majd bement a fürdőbe.

-Elizabeth szemszög-

Kezdem elveszteni a fonalat, minden annyira hirtelen meg tud változni körülöttem. Nem rég még mosolyogva beszélgettem Elijah szerelmével most pedig újra darabokra zúzom mindenki életét. Kiábrándító érzés volt a tükörképem bámulása. Látok ott egy lányt de semmit sem találok benne ami vonzó lenne. Csak néztem és néztem magam mikor észre vettem hogy sokkal jobban látszik az arccsontom mint ez előtt. Próbáltam felemelni a kezem hogy eltűrjem az arcomba logó tincset ami idő közben oda csellengett, de a karom nem engedelmeskedett, nem bírtam mellkasig sem felemelni. Percről-percre egyre gyöngének éreztem magam, végül már a lábaim is feladták a szolgálatot, összeestem. Mikor földet értem a fejem hatalmasat csattant a csempében, zakatolni, égni kezdett a fejem egész területe.-Klaus!-nyögtem a fájdalomtól elcsukló hangon. A szemem le akart csukódni én pedig próbáltam ellenkezni, próbáltam megnyerni a harcot de a fájdalom és a gyengeség túlnőtt rajtam a már amúgy is homályos kép a szemem előtt, még homályosabb lett míg végül teljes sötétségbe borult az egész.

-Kol szemszög.-

-Még mindig nem jött ki.-fordult felém kétségbeesetten Elijah, mire vettem egy mély levegőt.
-Elizabeth!? Jól vagy?-kopogtam az ajtón.-Elizabeth!-dörömbölni kezdtem.-Írd fel a bevásároló listára az ajtót.-hátra vigyorogtam Elijahra mire betörtem az ajtót.
-Eliza..-letértem a lány mellé.-Klaus!-kiáltott Elijah.
-Baj van?-leugrott az emeletről majd befutott a kis helyiségbe.
-Szerelemem.-szólította de a lány továbbra is csak feküdt ott.
-Klaus, ne szerencsétlenkedj már!
-Miért mit csináljak?
-Mondjuk válassz. Hagyod hogy meghaljon vagy talán adsz neki esélyt a túlélésre?-kérdeztem felvont szemöldökkel, sóhajtottam majd Klaus csuklójába haraptam amit Elizabeth szájához szorítottam.
-Elijah! Hívd fel Damont! Gyerünk!!
-Nyugodj meg Klaus.-néztem a testvérem szemébe.
-Damon azt üzeni mindjárt itt van, jön amint tud! 
És itt kezdődött meg a várakozás, Elizabeth legyengült teste a kanapén pihent, mi pedig köré ülve, némán vártuk hogy történjen valami.
-Srácok..-törte meg a csendet Sarah.-én nem szeretnék vészmadár lenni de kérdeznem kell valamit!-kérdőn bámult mindenki mire aztán feltette kérdését.
-Elizabeth? Dampyr!-válaszolt Klaus.
-Szóval dampyr, az az egy hibrid aki mágiával bír..-gondolkozni kezdett.-Nem ismerem rég óta, de ő nem így nézett ki! Az arca teljesen be van esve, a szeme pedig nem izzik már, tudjátok minden természetfeletti szemében van egy apró pont ami kinél sárgán, vörösen vagy kéken izzik, nem szembetűnő de mivel sokáig a Bestáriumi minisztériumban kellett dolgoznom rengeteget láttam..és szerintem tudom mi áll a dolgok mögött.-felelte Sarah.
-Először mond el hogy mennyire komoly, mert ha túlságosan akkor inkább nem akarom hallani!-szólt közbe Enzo.-Hát abba biztosak lehettek hogy ehhez jókedv nem társul. Ez hogy szép lassan elfogy, az hogy nem izzik a szeme vagy az hogy se sebessége se ereje nincs..na meg az hogy nem gyógyul..valaki vagy valami elszívja a mágiáját és így hiába minden, ha nincs ereje nincs ő sem.
-Mi az hogy ha nincs ereje nincs ő sem? Még ha nincs is varázsereje, attól függ hibrid marad, vagy nem?-kérdezte Klaus, könnyektől csillogó szemmel, Sarah válaszul csak megrázta a fejét.
-Oké és ha talán az a valami vagy valaki, minden erejét elszívja meddig..-nyelt egyet.-szóval meddig marad életben?
-Pár hét.
-Pár hét.-ismételte Klaus majd vett egy mély, szakadozott levegőt. Az arcára volt írva minden amint akkor érzett, a szeme könnyeben fuldokolt.
-Klaus.-alig volt halható a rekedt hang.
-Megfogok halni, igaz?-kérdezte könnyes szemmel. Klaus nem bírt neki válaszolni azonnal folyásnak eredtek a szemében felgyülemlett könnycseppek, Elizabeth próbálta Klaus felé emelni kezét, mire Klaus összefonta kezüket.
-Túl erős vagy a halálhoz!-felelte Sarah.
-De ha esetleg még sincs így-vett egy mély levegőt.-vigyázz rájuk!-mosolyogott a lányra.
-Megígérem hogy vigyázni fogok mindenkire.
-Tudjátok mi a legpocsékabb ebben?-kérdezte csukott szemmel.
-Hogy megfogsz halni?-kérdeztem közömbösen.
-Az nektek a legpocsékabb, nekem jelenleg csak az fáj hogy nem történt meg az..-újra mély levegőket vett.
-Micsoda?-kérdezte Elijah mire Elizabeth amennyire csak tudta felemelte másik kezét amin a jegygyűrűje volt..amit Klaustól kapott szerelme zálogául.
-Ez lenne az utolsó dolog amit megszeretnél élni?-kérdezte Rebekah elérzékenyülve, a lány pedig csak mosolyogva bólintott.

106.Végső csapás.

-Elizabeth szemszög.-

Ahogy néztem Kol egyre jobban távoldó hátát azon gondolkoztam, vajon mit kéne tennem?
Hiába a megannyi lehetőség a szemem előtt kellett tartanom azt hogy Kol a leendő férjem öccse így a sok alternatíva egy igen jelentős része ugrott, aszerint kell ténykednem hogy Klaus félre értene valamit és hogy Kol szívének épségére, úgy vigyázzak mint a szemem fényére.
-Elizabeth!-zökkentett ki a gondolatmenetemből Klaus rekedt, britakcentusú hangja.-Elijah be szeretné neked is mutatni élete újdonsült életét.-vigyorgott majd felém nyújtotta kezét mire elmosolyodtam. Mikor a kezeink összefonódtak Klaus felrántott az ágyról s karjába emelt.
-Sarah Nikolas vagyok.-mosolygott az Elijah kezét szorongató lány.
-Elizabeth Wayne.-haloványan azért az én arcom is mosolyra húzódott. Sarah egy igazi energiabomba, pörög ahogy kell az életkedve az eget harcolja és amúgy is, tökéletesen illik Elijahhoz. A kék szeme, barnásvöröses haja és gyönyörű arcvonásai passzoltak Elijah tökéletesnek tűnő kiálláshoz. 
-Kolnak is szeretném bemutatni Saraht de úgy látszik Kol tartózkodik ettől.-felelte Elijah.-De hátha most lesz kedve hozzá! Hol találom Kolt?-kérdezte összehúzott szemmel.
-Én is kerestem már, de nem tudom.-felelte Niklaus.
-Nekem van egy tippem.-sóhajtottam.-Mindjárt ide hozom.-kacagtam mintha minden rendben lenne és elindultam a kertre nyitható ajtó felé. Ahogy sejtettem, Kol a kert végében ült egy fának támaszkodva, azonfelül ha kedve úgy tartotta meghúzta a kezében lévő üveget.
-Mit akarsz?-kérdezte rám sem nézve.
-Hiába gyűlölsz most engem Kol, a testvéreidtől nem fordulhatsz el!
-Miért is? 
-Mert a testvéreid, és most felkelsz innen besétálsz azon az ajtón hogy Elijah bemutathassa Saraht, és igen, jó képet fogsz vágni hozzá.
-Minek akarnék egy újabb boldog párt látni kedves Elizabeth?
-Most ne a többséget nézd, hanem hogy a testvéredről van szó!
-És a testvéreim maradnak bármit csinálok.
-De a kapcsolat megromolhat.
-Az meg már szerintem nem a te problémád.-kinevetett majd újra ivásra nyitotta száját.
-Nem fogom hagyni hogy.-kivettem a kezéből az üveget.-hogy tönkre tedd magad.
-Szóval az édesanyám szeretnél lenni?
-Megtennéd hogy egyszer az életben komolyan vennél?-egyre idegesebb voltam.-Úgy viselkedsz mint egy hisztis kölyök.
-És most jön a fejmosás?
-Tudod mit Kol, szenvedj, fájjon és maradj egyedül hisz ezt akarod nem? Egyedül élni mint egy erős srác aki amúgy darabokra van esve, de nem engedi hogy segítsenek rajta mert ahhoz túl nagy az egoja és a büszkesége.-csak a dühöt éreztem, ahogy emeltem a hangszintemen úgy szorítottam az üveget a kezemben..-Nehéz kérés lenne hogy ne öld meg magad a magánnyal? A fenébe is!-az üveg szétrobbant, apró szilánkokra tört. Gyorsan ökölbe szorítottam a kezem, iszonyatosan lüktetett, éreztem a szilánk darabokat a tenyeremben és éreztem ahogy a vér lassan kicsordogál a sebekből.
-Te ölsz meg engem nem pedig a magány.-suttogta.
-És ha egyszer tennék valamit ami lesújtja rád a végső csapást? El tudnál felejteni?-kérdeztem mire lehajtotta fejét és vadul rázni kezdte.-Nem.-felelte.
-Szóval bármennyi és bármilyen fájdalmat okozok szeretni fogsz?
-Attól tartok igen.
-És az esküvő? Arról mi a véleményed?
-Az hogy bármikor is lesz engem nem fogsz ott látni.
-Félsz hogy így talán még is elfejtenél?-kérdeztem sóhajtva.
-Nem.-felszegezte állát.-a fájdalomtól félek!
-Akkor egy utolsó ötletem van!-feleltem mire Kol kérdőn bámulni kezdett.
-Megigézlek!
-Felejtsd el.-felugrott a földről majd farkas szemet néztünk.
-Ez az egyetlen épeszű megoldás.
-Nem érdekel mi milyen megoldás, ha elfelejtem amit irántad érzek az önszántamból és magamtól akarom tenni, nem holmi igézés miatt. Ezt marha gyorsan verd ki a fejedből.
-Erősebb vagyok nálad Kol!-megindultam felé majd egy fához nyomtam.
-Kihasználod a helyzetet bébi.-felvonta egyik szemöldökét.
-Engedd hogy elfelejtessem az érzéseidet.-közelebb hajoltam hozzá majd mélyen a szemébe néztem, tudom nem szép dolog ezzel a bizalmába férkőzni de meg kellett tennem.
-Te fizikailag csak erősebb vagy kis dampyr, de lelkileg megedzettél rendesen így a naivságot megidéző szerep nem az én reszortom.-felelte majd kitért a szorításomból.-És ha most nem haragszol beköszönök Elijah barátnőjének.-kacsintott majd otthagyott a fánál. A kezem még mindig ökölben volt és még mindig lüktetett..óvatosan szétnyitottam amivel csak újra felszakítottam a sebeket amit a már megalvadt vér tartott, az üvegszilánkjai kitüremkedtek a bőrömből. 

-Kol szemszög.-

Mikor Elizabeth közelebb hajolt hozzám a szívem olyan hatalmasat dobbant hogy féltem talán meghallotta, hatással van rám mint másokra a tudatmódosító szerek. 
-Szóval..-beléptem a társalgóba.
-Kol..-mosolygott Elijah.-Szeretném neked is bemutatni..
-A barátnődet.-szakítottam félbe.-Kol Mikaelson.-biccentettem a kis csaj fele.
-Sarah Nikolas.-kacagott.
-Mi jut eszedbe Elijahról?-kérdeztem komolyan a lányt.
-Öltöny.-felelte mosolyogva.-Családban marad.-feleltem majd lepacsiztam Sarahval.
-Klaus!-szólította Elijah arra várva hogy majd Klaus megmondja hogy nem az öltöny az a szó.
-Bocsi tesó.-Klaus vállat vont majd Elijahval egyszerre elnevették magukat.
-Két hétig sem fogod ebben a diliházban bírni.-suttogtam Sarahnak.
-Egy és fél?
-Egy.-feleltem mire mindketten nevetni kezdtünk.
-Elizabeth?-fordult felém Klaus.
-Kint van a kertben..vagy is volt.-feleltem majd belépett a házba a MÉG MINDIG vérző kezű lány s azt suttogta.-Nem gyógyulok.-
Na az a gondolat ami átfutott a fejemben..az az igazi végső csapás.

105.Újra

Bevallom őszintén volt bennem félelem mikor haza értünk. Féltem hogy talán még sem sikerült a tervem és Elizabeth véglegesen elmegy, hogy tényleg meghal. Egy jó mély levegő után már a szobába ültem az ágyon, szerelmem megboldogult teste mellett.
-Csak kelj fel.-suttogtam majd kezét kezembe tettem.-Elizabeth..-ismételgettem a nevét.
-Klaus!?-szólt Elijah hangja az ajtó túloldaláról.
-Nem ébred.-feleltem mire Elijah bejött.
-Hagyj neki időt.
-Mégis mennyi időt?
-Gyere igyál velem egyet!
-Ne haragudj de most nem innék, itt akarok lenni mellette mikor fel kel.-mosolyt ejtettem Elijahnak majd vissza fordultam az ágyon fejvő lányhoz.
-Nem biztos hogy itthon maradok, de amint kinyitja latókáját értesíts.
-Úgy lesz!-szavam adtam amivel a fivérem megnyugodást lelt s magamra hagyott.
-Kelj fel végre és lásd-e gyönyörű napsütest, kelj fel hogy lásd mennyire kék az ég, hogy hallhasd madarak édes trilláját, ébredj fel hogy szemedbe nézhessek és elveszhessek benne.
Nyisd ki szemed, nézz ram vele, hajolj felem, majd csukd be ragyogókék szemed s ajkaddal tudatasd velem 'szeretlek'.-a könnyek akaratlanul előtörtek szememben ami lassan folyt le arcomon.
-Klaus.-suttogta.
-Elizabeth...Elizabeth..
-Fáj.-nyögte fájdalmasan.
-Mindjárt elmúlik!-mosolyogtam, Elizabeth egyre-egyre erősebben szorította a kezem. Óvatosan kihalasztam a telefont a zsebemből majd tárcsáztam a testvéremet.
-Felébredt?-a hangja túlon túl vidám volt.
-Igen ébren van!-talán a már megszokotthoz kicsit hidegebb voltam.
-Mi bajod van megint?
-Semmi bajom sincs, de ha nem haragszol most leteszem.
-Én nem haragszom!-enyhén elnevette magát mire inkább kinyomtam a hívast.
-Értesítés. Tetszik.-kacarászott.
-Te csak maradj csendben.
-Ohh miért? Mit csinál Niklaus Mikaelson ha esetleg nem maradok csendben?
-Megoldja hogy kussolj!-felvontam egyik szemöldököm mad elmosolyodtam.
-Leragasztja a számat?
-Barbárnak nézel?-elnevettem magam miután ő is.-Szóval nem maradok csendben!
-Akkor muszáj lszek befogni helyetted.
-A kérdés hogy hogyan!
-Profik a módszereim.
-Na lássuk!-vigyorgott mire óvatosan rámásztam s ajkam ajkára tapasztottam.
Sosem éreztem ennyire senki hiányát, sosem féltettem ennyire senkit.
-Nik, Elijah hívat a szobájába valakit beakar mutatni vagy mi.-lépett Kol a szobába.
-Megyek!-kacagtam majd ott hagytam Elizabethet Kollal.
-Hát csipkerózsika!
-Szia Kol.
-És biztosan jól érzed magad?
-Tökéletesen jól!
-Legalább kettőnk közűl valaki.
-Ezt hogy érted?
-Úgy ahogy mondom.-nevetett de félperc alatt átváltott könnyekkel teli kacagásra.

-Jól vagy?-megsimogattam a vállát mire elhúzott tőlem.

-Te komolyan nem veszed észre? Áh tudod mit hagyjuk.-idegesen kiindult a szobából.

-Kol! Maradj még egy kicsit.

-Mégis miért tenném?-kérdezte háttal nekem.-Mert beszélgetni szeretnék veled.-Elizabeth megvonta a vállát, Kol mély levegőt vett.-Tudod én rohadtul nem akarok veled beszélgetni.

-Most miért vagy ilyen durva és elutasító?

-Úgy akarsz beszélgetni mint két barát igaz?

-Hogy máshogy?

-Én még nem felejtettelek el Elizabeth én nem tudok rád barátként vagy családtagként tekinteni hiába leszel a fivérem felesége s fivérem gyermekének édesanya, nekem ez nem megy és ha most megbocsájtasz kimennék.-vissza fordult szemében csillogó könnyekkel majd otthagyta az össze zavarodott lányt.

104.Mészárlás a rengetegben.

-Jól vagy?-nyitódott az ajtó.

-Igen Kol, életemben nem voltam még ilyen boldog!-megráztam a fejem.
-Ez költői kérdés volt.-kacagott majd leült mellém az ágyra, sóhajtottam majd rá kérdeztem mit is szeretne pontosan.
-Nem jöhetek be és nézhetem meg hogy hogy van a kedvenc testvérem?-mosolygott.
-Mit csináltál?
-Honnan veszed hogy csináltam valamit?-vonogatta a vállát.
-Mert még az eszem a helyén van? Kol, mit csináltál?
-Hát nem úgy mondanám hogy engedtem..de nem bírtam maradásra..-gondolkozott.
-Kit s miért?
-Szóval Nikolina elment valahova de nyugi! Stefan már utána ment.
-És még is hova ment?-egyre jobban éreztem a bennem lévő dühöt.
-Azt sajnos nem tudom, de ha rám hallgatsz nem hiszem hogy a játszótérre.-vigyorgott.
-Még ilyenkor is ezzel kell jönnöd?-próbáltam nem nevetni az előbbi megjegyzésén.
-Valld be jó volt.-mondta majd felvonta a szemöldökét.
-Nem volt rossz, maradjunk annyiban.
-KLAUS!-ordított Damon? lentről.
-Ez meg?
-Na őt nem én hívtam.-védekezően feltettem a kezem majd elindultam a társalgó felé.
-Damon Salvatore, miben segíthetek?-mosolyogtam.
-Szerintem hatalmas baj van készülőben.
-Kivel kapcsolatban?
-Nikolinával.
-Tudod hol van most?-kérdeztem.
-Van egy megérzésem..csak gyere mert ha Stefan vele van, az tragédia.-felelte majd hirtelen megfordult s már úton is voltunk. Kétes érzések voltak bennem, nem tudtam mire számítsak ha oda érünk, próbáltam nem a legrosszabbra gondolni de iszonyat nehéz volt.
-Damon, miért megyünk a tiltott felé?-kérdeztem résnyire nyitott szemmel.
-Arra gyanakszom hogy Kolina a Salemiek segítségét kérni hogy halandó legyen s így majd biztos vissza kaphasd a szerelmedet.
-És ehhez Stefannak mi köze van?
-Szerinted Stefan akarna élni az igazi nélkül?-kérdezte halovány mosollyal az arcán.
-Ott vannak.-suttogtam.
-Fel készültél?-kérdezte de mire választ adhattam volna, be rontott a szent helyre.
-A legmenőbb boszik a világon! Hello.-vigyorgott.
-Damon te mit keres itt?-kérdezte Stefan.
-A kémia könyvem...szerinted?-forgatta a szemét.
-Apa..-nyögte fájdalmasan Kolina.
-Kicsim, ne csinálj hülyeséget, erre semmi szükség sincs!
-De van..-mosolygott.
-Niklaus Mikaelson.-szólított az egyik boszorkány majd oda húzott magához.
-Claudia..-feleltem unottan.
-Kicsit jobban is örülhetnél nekem.
-Tönkre tetted az életemet..újra s még én örüljek neked? Ne nevettess.
-Még csak félig tettem tönkre.-vigyorgott.
-Ezzel most mire akarsz kilyukadni?
-Mint tudjuk a te drága Elizabetheted halott addig ameddig a lányod él, szemétség nem igaz?
-Mivel nem tudtál akkor a választásodról azért újra választhatsz, de csak mert ilyen jó vagyok hozzád.-mosolygott a vörös hajú ördög.
-Válassz Niklaus, a lányod vagy a szerelmed örökké?
-Ez gusztustalan dolog Claudia.
-Tudom.-vállat vont.-de mint vársz egy Salemitől? Válassz vagy én választok!
-Na várj, időközben három lehetőséged lett..hát nem szupi? 1.Vagy is hagyjuk az egészet és a szerelmed egy örökkévalóságig halott marad. 2.A szerelmed vissza hozod de akkor a te szép kezeiddel kell megölnöd a lányodat.-vigyorgott. És a ráadás, 3.A lányodból haladott csinálok s majd egyszer ő természetesebb úton meghal, a szerelmed pedig mint Csipkerózsika feléled.
-Apa, az utolsót válaszd kérlek!-sipította Kolina.
-Ja és még valami, ha az utolsó választod akkor hát Stefanból is haladót csinálok.-kacagott majd Damonre nézett aki furcsán kezdett méregetni.
-Claudia, az elsőt választom! Minden így marad ahogy van.-mosolyogtam.
-Többet ér a lányod mint a szerelmed?
-Most elmegyünk.-feleltem majd magamhoz öleltem Kolinát.
-Gyáva vagy!
-A fene.-feleltem mintha érdekelne.

-Apa nem ezt kellett volna választanod!-mondta Kolina amint haza értünk.
-Mit vártál? Hogy hagyjam hogy vissza változtasson és veszítselek el?
-Igen, ezt kellett volna tenned.
-Sajnálom Nikolina hogy nincs kedvem végig nézni azt ahogy haldokolsz, hisz aki halandó az haldoklik. Mindennap egyre s egyre közelebb kerül a véghez...és nekem nincs jókedvem ahhoz hogy végig nézzem ahogy eltűnsz az életemből az életünkből. Önző lennék ezzel?-megráztam a fejem majd elindultam az emeltre.-Ja és lennétek olyan kedvesek úgy öt perc múlva Rebekaht, Enzot, Kolt, Elijaht, Tylert, Hayleyt és Damont összehívni? Persze ti is legyetek itt!? És Noel is jöhet ha már jól kigyúrta magát.-kacagtam.
-Minek Klaus?-kérdezte félve Stefan.
-Vagy egy tervem!-szóltam vissza.

-Klaus itt van mindenki!-kiáltott Nikolina. Mikor kiléptem a szobából akkor éreztem csak igazán a család szó jelentését. Egy szavamra itt termet mindenki hogy segítsenek, ez csodálatos.
-Kösz hogy itt vagytok mindnyájan.-bele kezdtem a mondandómba.
-Szívesen de miért is kell itt lennünk?-kérdezte Hayley.
-Előre szeretném leszögezi hogy nem kötelessége senkinek sem végig csinálni és segíteni nekem.
-Akkor én megyek is.-mosolygott Hayley.
-Igen Hayley már megszoktuk.-felelte Tyler.-Mindig megfutamodsz ha a családodról van szó, mert ez már a te családod is!
-Jó csak, áhhjj miben kell a segítség Niklaus?
-Valaki tudja valaki nem, szóval a Salemiek újra itt vannak és egy eléggé gonosz varázslatot kántáltak el, amivel összekötötték Elizabeth és Nikolina életét.
-De hát mindkettőjük halhatatlan..-gondolkozott Enzo.
-Igen ezt tudjuk, és ezért kell megtörnünk a varázsigét.-feleltem.
-De hát azt csak úgy lehet ha..-agyalt Rebekah.
-Ha megöljük őket.-mosolyogtam, teljesen lazán.

-Az lehetetlen.-mondták a Salvatore testvérek egyszerre.
-Amint neki esnénk biztos marad egy aki elkántál valami igét és már is térdre rogyva ordít mindenki a fájdalomtól.-felelte Damon.
-Kockáztatunk, vagy ha esetleg ti meghátrálnátok hát kockáztatok én!-elindultam az ajtó felé mire Elijah a vállamra tette a kezét.
-Veled megyünk!-felelte mire mosolyogva bólintottam.
Lehet épp most készültem megöletni a családomat de minden áron vissza akarom kapni őt, így már bármibe bele mentem volna amivel halovány esélye is van annak, hogy vissza szerezzem és magam mellett tudhassam őt. Ha pedig úgy adódna hogy vesztésre állunk akkor megadom a bosziknak azt amire vágynak, megölhetnek.

Némán ballagtunk az erdő felé, senki egy szót sem szólt a másikhoz pedig annyi mindent meg kellett volna beszélnünk mielőtt a talán halálunkba sétálunk.
-Srácok!-megálltam boszorkányok hivatalossá vált lakóhelye előtt.
-Veletek szemben sosem voltam ennyire nyálas, de már vállalom hogy ez lettem..szóval-vettem egy mély levegőt.-Szeretlek titeket.
-Always and forever.-mosolygott Bekah.
-Csináljuk!-kacsintott Damon majd besétáltunk a boszorkány övezetbe. Tornádó szerűen zúgtak el mellettem az emberek akiket magammal hoztam ők minden erejüket beleadva tépkedték ki a boszorkányok szívét. 
-NIKLAUS!-ordított az egyetlen élve maradt boszorkány.
-A hangod mindig is fájt a fülemnek, Claudia.
-Megölted a családomat!
-Majd szerezel másikat, nem igaz? Hisz úgy sem vér rokonaid csak egy szedett vetett társaság amit az utad során össze kapargattál hegyekből, völgyekből, tópartokról, erdőkről, mezőkről...ahova a kezed elért.
-Mit akarsz tőlem?-kérdezte könnyes szemmel.
-Vissza akarom kapni az IGAZI családomat.
-Csak hogy az rajtam áll.-vigyorgott.-A testemen keresztül.-elnevette magát mire megvontam vállam s kitéptem a szívét. Újra véres lett a kezem, de most talán jó cél érdekében?..áhh csak haza akarok menni és átölelni Elizabethet.

103.Ketté szakadás

-Klaus!-futott utánam Stefan, a nevemet kiáltva.
-Hova mész?-lihegett.
-Azt jómagam se tudom. Csak ki kell szellőztetni a fejem..
-Csak azt akartam hogy
-Sajnálod.-a szavába vágtam.
-Igen, és tudom hogy vigyáznom kellett volna rá, de nem számoltam azzal hogy ez megtörténhet.
-Nem biztos hogy ez a te hibád Stefan, és én kérek elnézést a tegnapiért, előbb beszéltem mint gondolkoztam volna.-halovány mosolyt ejtettem.
-Miért ki hibája volna?
-Az enyém.-sóhajtva leültem egy padra.
-Mi? Nem! Miért lenne a tiéd?
-Mert nem tudok belerázódni a gyermek nevelésbe, már nem megy nekem.
-Tylert felnevelted, nagyon jól.
-Más idők jártak akkor. New Orleansban éltünk ami már alapból teljesen más volt, és én sem vagyok a régi.
-Nem is kell hogy a régi légy sem az hogy Orleansban éljetek! Itt is ugyan olyan tökéletesen feltudod nevelni Nikolinát, sőt igazából nem is kell már őt nevelni, csak vigyázni kell rá!
-De nem tudok vigyázni senkire.-hevesen felálltam Stefan mellől.-olyan édesapja van aki több száz életet ontott ki, aki ha elveszti a fejét képes bárkinek ártani..kivéve ha Elizabeth ott van, ha őt látom lecsitulok.-feleltem halkabban majd vissza ültem a padra.
-Tudod mire gondolj olyankor mikor az jár a fejedben hogy nem vagy jó apuka?
-Arra gondolj hogy MÁR jobb vagy mint a te apukád volt. Hisz ő vert titeket..vagy is hát téged, és miért vert csak téged? Mert te oda álltál a testvéreid elé hogy meg védd őket a saját testeddel. Szerinted annyira rossz 'ember' lennél?
-Lehetnék jobb is..
-De így vagy jó Klaus, tudod ha nem öltél volna sorozatszám embereket, talán nem is hinném el hogy te vagy Niklaus Mikaelson.
-Látod itt a probléma, amin valaki meghallja a nevem rögtön a vér és a gyilkolás jut eszébe.
-Már nem tudod kijavítani. Az a sok vér a kezeden szárad és már nem tudod letörölni. Nem tudod vissza csinálni az egészet.
-Vannak napok amikor tényleg úgy érzem hogy elbasztam, hogy nem így kellett volna csinálni és arra vágyom hogy vissza mehessek az időbe és ne tegyem meg azt amiket megtettem, de vannak olyanok mikor egyszerűen úgy érzem mint jól csináltam, hogy igen is megérdemelték azok akik az én kezeim közt lelték a halál.-feleltem.
-Ne töprengj a múlton Klaus, hisz a legfontosabb a jelen, mert később ez lesz a múltad. Ahelyett hogy itt ülnél az erdő közepén, otthon lehetnél a lányoddal aki most ébredt fel a halálból és a menyasszonyoddal akivel valami nincs rendben.
-Hogy érted hogy valami nincs rendben?
-Fel kellett volna már kelnie, rég.-elhúzta a száját.
-Talán neki több idő kell..-idegesen felálltam majd elindultam.
-Most meg hova mész?-csörtetett utánam Stef.
-Szerinted Stefan még is hova megyek?
-Mondjuk végre leinni magad?
-Miért tenném?
-Mert rád fér?
-Ki mondja?
-Én?
-JÓ ELÉG, csak menjünk a birtokra.-még végig sem mondtam a mondatot de a vámpírsebességél már útnak is eredtem.
-Klaus..
-Hallgatlak.-feleltem unottan.
-Lehet azt hiszed ez az egész miattam van, hogy Kolina meghalt, de nem. Én próbáltam megvédeni de nem voltam elég.
-Miért Damon? A híres eretnek nem bírt el egy pár vámpírral?
-Nem vámpírok voltak.
-Hanem? Farkaskák?
-Salemi boszorkányok.
-Lehetetlen.-suttogtam.
-Damon!-vigyorgott Stefan majd lepacsizott a bátyával.
-Szóval azt akarod mondani hogy a Salemi boszorkányok..
-..újra Mystic Fallsban vannak.-fejezte be az elkezdett mondatomat.
-Meg kell keresnem Kolt..meg kell találnom..-suttogtam előre merengve.
-Klaus.-akkor lépett be az ajtón Kol, eléggé kimerülve. Csak a nevemet tudta kinyögni, utána a földre hullott.
-Kol...Kol..nyugodj meg!-letérdeltem mellé majd magamhoz húztam.
-Baj..baj..-ismételgette.
-Mi a baj?
-Baj..baj..
-Mély levegő és mond érthetően, kérlek.-aggódtam, rettenetesen.
-Baj van, nagy baj.-suttogta.
-Mivel?
-Kivel..-helyesbített.
-Jajj ne.-szólaltak meg egyszerre a Salvatore testvérek.
-Klaus hatalmas baj van..-lépett közénk Elijah, Rebekahval és Enzoval a háta mögött.
-Valaki elmondaná végre mi történt?-felálltam majd felhúztam Kolt a földről.
-Először ülj le..-suttogta Rebekah.
-Nem akarok leülni megakarom tudni mi az amiről én nem tudok!!
-Tartózkodom.-szólt rekedtes hangon Kol, majd a kezét védekezően felemelte.
-Volt választásod, csak te erről a választásról nem tudtál..-kezdett bele végül Elijah.-a Salemi boszik egy idióta és visszafordíthatatlan varázsigét kántáltak el és ezért halt meg Kolina..
-De miben is volt választásom??
-Hogy kivel maradsz míg a másik meghal.
-Kifejtenéd?-a sok idegességtől nem volt erőm gondolkodni s kibogozni a szálakat.
-Összekötötték az életüket.
-Ezt értsem úgy hogy addig nem fog élni Elizabeth amíg Kolina meg nem hal?..
-Igen Klaus.
-De Kolina halhatatlan!!
-Haragszanak rád a Salemiek így akarnak büntetni...nem lehetsz Elizabethhel.
-Nem, nem és nem! Kétszer bolondultam már ebbe bele, harmadjára nem fogok!
-Most meg..én..inkább..ahhj.-idegesen felloholtam az emeltre. A szobánk ajtaja előtt álltam, a kezem a kilincsen..vettem egy mély levegőt és benyitottam. Ott feküdt az ágyban, a bőre sápadt volt és hideg. 
-Megint mi történik velünk..-leültem az ágyra majd a hideg kezét a kezembe tettem.-miért nem lehet hogy egyszer én halnék meg és te szenvednél miattam? Mert ez más sok..most kaptalak vissza és már is elvettek tőlem.-néztem a gyönyörű arcát.-Mi lesz azzal az örökké valósággal? Azt hittem együtt éljük le s nem külön, te a másik oldalon, én pedig itt...az emlékeddel gyötrődve. Annyira fáj az a tudat hogy nem kelsz fel mellettem reggelente, hogy mikor azt mondom szeretlek nem kapok választ..vagy az hogy nem csókolhatom többé az ajkad s nem ölelhetem a tested miközben érzem a szíved minden szapora dobbanását.-a szemem észrevétlenül könnyekbe burkolózott.-Megint elszakadtál tőlem, megint elszakadtunk egymástól. És még alig telt el idő, de már most belefeszülök a fájdalomba és a hiányodba...csak egy hét telne el úgy hogy nem halsz meg..és nem hagysz egyedül.-próbáltam vissza nyelni a könnyeim, de nem engedtek, kitörtek.