-Tyler, neked ott van a 'családod.'-feleltem sablonosan.
-Igen, és Noel?-kérdezte szomorúan.
-Nem tudja kivagyok. És ha valakit megigéznek az az igézett kedvében történik.-rá pillantottam Klausra aki büszkén mosolygott.
-Szóval ennyit jelentett neked ez az egész?
-Ez az egész hazugság? Ennyit.-mosolyogtam.
-A megismerkedésünk első két hetében volt hazugság ez az egész..aztán minden úgy volt ahogy mondtam.
-Ezt már nem tudom neked elhinni.-suttogtam.
-Mikor indulunk végre?-lépett közénk Enzo.
-Hova?-kérdezte Klaus és Tyler egyszerre.
-El kell mennem.-feleltem lehajtott fejjel.
-Még is miért..és hova?-informálódni kezdett Tyler.
-Enzoval elmegyünk..egy kis időre. Nekem ez így most sok. Te jelentetted nekem a világot aztán kiderült hogy minden érzelmem feléd egy mocskos hazugságra épült...és itt jött képbe Klaus, annyira kedves velem, és hiába szeretem ha nem szerethetem.-teljesen össze zavarodtam.
-És mennyi idő a visszavárhatóságod?-próbált mosolyogni.
-Nem várható.-mosolyogtam, majd rá néztem Klausra..olyat láttam amit még soha.
-Nem térsz hát vissza?-kérdezte könnyes szemmel.
-Nem szeretnék hiú ábrándokat kelteni benned, nem ígérhetem meg. Most jobb lesz Mystic Falls nélkül.
-Mondanod kell valami konkrétumot.-próbálkozott Klaus.
-Sajnálom.-könnyes szemmel fordultam el tőlük.
-Ne menj el.-marasztalt Klaus kinek telefutotta szemét a könny.
-Én...tényleg sajnálom Klaus.-feleltem vissza se nézve. Ha vissza fordulok hozzá, tudom hogy nem tudnám ott hagyni. E közben Tyler elsuhant mellettem.
-Nem.-szólt Klaus majd visszarántott magához.
-Megnehezíted nekem és magadnak is.-suttogtam a szemeibe nézve.
-Nem érdekel.-rázta a fejét majd megcsókolt. A csók után elvesztünk egymás tekintettében míg el nem hagyta a szemét egy könnycsepp amit mosolyogva letöröltem gyönyörű arcáról. Ez után ő is mosolyogni kezdett, de ez a fájdalmas mosolyféle volt. Magamhoz öleltem.
-Szeretlek.-suttogtam majd erőt véve magamon Enzohoz sétáltam, és együtt ültünk el a ködös rengetegben. Itt hagyom életem jelentős részét, de muszáj. Nem bírom itt.
Enzo szótlanul ült mellettem az autóban, csendben vezetett az utat pásztázva.
-Szerinted helyesen cselekszem?-törtem meg a csendet.
-Most nem az számít helyes-e hanem hogy kicsit elszakadj Mystic Fallsból, és ne gondolj senkire csak magadra.
-De csak Klausra gondolok..és Tylerre.-lehajtottam a fejem.
-Na ez már dilemma.
-Szerelmes vagyok az előző nagy szerelmem apjába..szánalmas.-a tenyerembe temettem az arcom.
-Senki sem fog elítélni ez miatt.-mosolygott magában.
-Talán.-suttogtam.
***
Rengeteg várost, országot bejártunk Enzoval. A kapcsolatunk teljesen kialakult egy megszokott testvér kapcsolatra. Két év telt el azóta hogy eljöttünk Mystic Fallsból ami egy természetfelettinek semmi egy halandóéhoz. Az eredeti tervben nem szerepelt a 'Mystic Fallsba való vissza térés, de mit tehettem volna mást..a szívem már vissza húzott. Boldogan ültem be Enzo mellé a kocsiba, az az öröm hogy viszont láthatom őt a fellegekbe repített.
-Boldognak tűnsz.-vigyorgott Enzo.
-Mert az is vagyok.-mosolyogtam.
-Örülök neki.
Szempillantás alatt át léptük a Mystic Fallsi határt aminek nagy örömét találtam. Az autó egyenesen a birtokon parkolt le.
-Na menj, keresd meg.-kacsintott Enzo.
-Köszönöm Enzo.-mosolyogtam majd észt vesztve rohantam az ajtó felé.
-Elizabeth?-nézett rám hunyorítva Rebekah majd magához ölelt.
-Örülök hogy látlak.-mosolyogtam magamba.
-Én is.-suttogta.
-Ki jött szöszi?-lépett ki közénk Kol és Elijah.
-Az elveszett bárány..-szólt fel Elijah.
-Az elveszett hibrid.-vigyorgott Kol.
-Haha..hol van Klaus?-kérdeztem félve.
-Nem tudjuk, reggel csak úgy lelépett.-felelte Rebekah.
-Igazából ez a két év, volt élete leghosszabb két éve.-mosolygott Elijah.
-Ja szegény csak fent van és fest..egy egész múzeumot festett ám rólad.-vihogott Kol.
-De tényleg, és egy két egész jó lett.-vigyorgott Rebekah, mire csak mosolyogtam.
-Majd jövök..-kapkodtam jobbra balra majd kimentem az ajtón, meg sem álltam az erdőig ahol elbúcsúztunk egymástól. Minden reményem ebben az erdőben volt. Ha itt nincs nem tudom hol keressem. Kacskaringóztam az erdőben míg meg nem láttam őt.
-Niklaus!-kiabáltam a fiúnak aki háttal állt nekem.
-Elizabeth?-mosolyogva fordult felém.
-Szia.-mosolyogtam.
-Hihetetlen.-felém lépett majd végig simította az arcom.
-Itt vagy.-suttogta.
-Itt.-mosolyogtam majd automatikusan egymásnak estünk mint két hormonzavaros tini.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése