-Kicsim, gyere most már ideje végre Mystic Fallsba mennünk.
-Értettem.-mosolygott majd elindultunk a kocsi felé a nagy sétálást abba hagyva.
-Miért akarsz ennyire haza menni?-kérdezte elindulás után.
-Hónapok óta nem láttam őket, hiányoznak és..nem akarom hogy a lányom úgy érezze cserben hagyom.-feleltem gondolkozás nélkül.
-Megértem.-mosolygott majd a vállamra dőlt és mentünk, az utat bámultuk meg sem szólalva.
A közös témáink száma súrolta a nullát, nincs sok minden amiről eltudunk beszélgetni de ennek ellenére is érzek iránta valamit..valamit amit nem tudok beazonosítani. Az út oly lassúnak tűnt mintha egyszer a gázra aztán a fékre lépnék. Az autó megy majd leáll. Csak oda akarok végre érni a szülővárosomhoz, meglátni a Mystic Falls határt és átlépni rajta, meglátni a birtokot és belépni a kapun..át akarom ölelni a családom végre. Hiányzik Elijah folyamatos aggódása, a kifinomult modora és az örökös iróniája. Hiányzik Kol csökönyös viselkedése és a szúrós de mégis vicces beszólásai. Hiányzik Rebekah nevetése és a vészmadárkodása. Hiányzik Enzo magabiztos mosolya és az életfelfogása. Hiányzik Tyler okoskodása és hiányzik Nikolina vigyora...Stefan? Csak egy dolgot ajánlok neki. Hogy nem kezdett el ott Stefanokat nemzeni.
..a gondolataim közben csak annyit vettem észre hogy Cami vadul rángatni kezdete a a pólómat.
-Itt vagyunk..itt vagyunk!
-Nézz körbe, gyönyörű hely.-mosolyogtam az életvidám Camire.
-Tényleg gyönyörű.-suttogta az ablaküvegre tapadva.
-És itt a házunk.-feleltem elcsukló hangon, a gyönyör ami elöntőt mikor megláttam a falakat, az ablakokat..ahh életem talán második legszebb pillanata volt. Megfontold mozdulatokkal szálltam ki a kocsiból és sétáltam a ház ajtajához.
-Készen állsz?-kérdezte a mögöttem álló Cami.
-Teljesen.-feleltem majd óvatosan lenyomtam a kilincset és beléptem a házba.
-Csak kérlek ne tudja meg hogy megint ez történik. Elmegyek végleg azt akarom hogy boldog és nyugodt élete legyen. Már sikerült neki feldolgozni a hiányom és gondolom talált magához illőt...ne tudja meg!-mondta egy nekem háttal álló szőke nő.
-Már késő.-suttogta Kol majd lehajtotta a fejét.
-E...-nem bírtam megszólalni a sokktól. Elizabeth..és itt és és..ah.
-Klaus.-suttogta Elizabeth miután megfordult.
-Ilyen..n..-a szemem akaratlanul is könnyes lett.
-APA!-kiáltott Nikolina majd a nyakamba ugrott.
-Sz..szia.-suttogtam majd magamhoz öleltem végig Elizabethet bámulva.
-Ugye nem mész el újra?-kérdezte remegve.
-Nem!.-'mosolyogtam.'
-Most szerintem jobb ha..-lépett közénk Stefan majd elvitte Kolinát.
-Nem akartam hogy tudj erről az egészről.-szólalt meg ismét a réges régen nem hallott hang.
-Ez nem...ez nem a valóság.-feleltem határozottan.
-De Klaus ez az.-felelte Rebekah.
-Csak haza akartam jönni a családomhoz és újra velük lenni...de én erre nem..ilyen nincs!
-Hidd el nekem sincs fogalmam arról hogy ez hogy történt.-felelte Elizabeth mire Cami mellém állt és a kezét az enyémbe tette.
-Klaus??-nézett rám elkerekedett szemmel Elijah.
-Én ezt most..nem.-elengedtem Cami kezét.
-Ne, ne. Semmi baj Klaus, légy boldog vele.-mosolygott.
-Te nem vagy itt.-suttogtam csukott szemmel.
-Niklaus.-szólított meg újra a nő majd elém lépett.
-Nyisd ki a szemed.
-Nem akarom.-vadul rázni kezdtem a fejem.
-Klaus.-szólított meg ismét.
-Nem csinálom újra végig.-feleltem majd felemelt a fejem és kinyitottam a szemem.
-Mit kéne újra végig csinálnod?
-A fejetést. Így sem sikerült..
-Akkor ő ki?-kérdezte Kol.
-Cami...és most fogalmam sincs mivan.
-Én megértem Klaus.-mosolygott Cami majd eltűnt.
-Menj utána.-felelte könnyes szemmel Elizabeth.
-Nem tehetem.
-De menj! Légy vele.-felelte sírva.
-Ha ennyire ezt akarod miért sírsz?-kérdeztem már én is könnyes szemmel.
-Had igézzelek meg.-mondta határozottan Elizabeth.
-Nem!
-Kérlek, sokkal könnyebb lenne mindkettőnknek. Így eltudsz felejteni.
-És ha én nem akarlak elfelejteni?
-Muszáj lesz Niklaus. Tovább léptél már mással vagy.
-De nem.-alig bírtam beszélni.
-Nem is kértelek rá hogy szeress az idők végezetéig, tovább kellett lépned.-mosolygott Elizabeth
-Ha tovább tudtam volna lépni nem kavarna fel az 'ittléted'.-feleltem az utolsó szót hangsúlyozva.
-Még mindig nem hiszed el hogy itt vagyok?
-Miért kéne elhinnem, eltemettünk.-feleltem célratörően.
-Klaus, tényleg itt van lassan egy hete.-szólt közbe Elijah.
-Nem lehet..-csak ezt hajtogattam. Meg akartam győződni arról hogy tényleg itt van. Félve felemeltem a kezem amivel óvatosan az arcához tettem a kezem. A bőre meleg volt és nedves va könnyei miatt. Ahogy a kezem az arcához ért, elöntött a mámor. Az érzéseim amiket felé éreztem egy kis ketrecbe voltak zárva de most kitörtek. Minden apró, valaha volt érzésem kitört a ketrec rozsdás rácsai közül.
-Elizabeth..nem hiszem hogy tényleg sikerült volna tovább lépnie.-lépett mellém Rebekah.
-Ezt miből gondolod?
-Ha kilépek egy kapcsolatból és maximálisan tovább lépek..nem marad a jegygyűrű az ujjamon.-felelte Bekah majd felemelte a kezem amin a gyűrű volt.
-Srácok, gyertek mutatok valamit!-kiabált Enzo majd össze szedett mindenki a szobából és elvitte őket.
-Mond, mit érzel most?
-Azt érzem hogy iszonyatosan hiányzol.
-Már itt vagyok.-suttogta.
-De már nem vagy az enyém.
-Igen mert csak, a tied vagyok.-mosolygott. Ez az a mosoly amit ezer közül is csukott szemmel felismerek, életemben eddig valaha látott leggyönyörűbb mosolya.
-Elizabeth..
-Niklaus..
-Szeretlek.-sóhajtottam.
-Míg a halál el nem választ, bár ez a mi esetünkben nem érvényes.-vigyorgott.
-Nálunk? Semmi.-mosolyogtam immáron őszintén.
-Csókolj már meg!-utasított Elizabeth mire mosolyogva megcsókoltam. Az a rég nem érzett érzés mikor a kezeivel átkarolja a nyakam, az a rég nem érzett érzés mikor a nyelveink egymásba 'gabalyodnak', az a rég nem érzett érzés mikor velem van...újra beleestem.
-Csak haza akartam jönni a családomhoz és újra velük lenni...de én erre nem..ilyen nincs!
-Hidd el nekem sincs fogalmam arról hogy ez hogy történt.-felelte Elizabeth mire Cami mellém állt és a kezét az enyémbe tette.
-Klaus??-nézett rám elkerekedett szemmel Elijah.
-Én ezt most..nem.-elengedtem Cami kezét.
-Ne, ne. Semmi baj Klaus, légy boldog vele.-mosolygott.
-Te nem vagy itt.-suttogtam csukott szemmel.
-Niklaus.-szólított meg újra a nő majd elém lépett.
-Nyisd ki a szemed.
-Nem akarom.-vadul rázni kezdtem a fejem.
-Klaus.-szólított meg ismét.
-Nem csinálom újra végig.-feleltem majd felemelt a fejem és kinyitottam a szemem.
-Mit kéne újra végig csinálnod?
-A fejetést. Így sem sikerült..
-Akkor ő ki?-kérdezte Kol.
-Cami...és most fogalmam sincs mivan.
-Én megértem Klaus.-mosolygott Cami majd eltűnt.
-Menj utána.-felelte könnyes szemmel Elizabeth.
-Nem tehetem.
-De menj! Légy vele.-felelte sírva.
-Ha ennyire ezt akarod miért sírsz?-kérdeztem már én is könnyes szemmel.
-Had igézzelek meg.-mondta határozottan Elizabeth.
-Nem!
-Kérlek, sokkal könnyebb lenne mindkettőnknek. Így eltudsz felejteni.
-És ha én nem akarlak elfelejteni?
-Muszáj lesz Niklaus. Tovább léptél már mással vagy.
-De nem.-alig bírtam beszélni.
-Nem is kértelek rá hogy szeress az idők végezetéig, tovább kellett lépned.-mosolygott Elizabeth
-Ha tovább tudtam volna lépni nem kavarna fel az 'ittléted'.-feleltem az utolsó szót hangsúlyozva.
-Még mindig nem hiszed el hogy itt vagyok?
-Miért kéne elhinnem, eltemettünk.-feleltem célratörően.
-Klaus, tényleg itt van lassan egy hete.-szólt közbe Elijah.
-Nem lehet..-csak ezt hajtogattam. Meg akartam győződni arról hogy tényleg itt van. Félve felemeltem a kezem amivel óvatosan az arcához tettem a kezem. A bőre meleg volt és nedves va könnyei miatt. Ahogy a kezem az arcához ért, elöntött a mámor. Az érzéseim amiket felé éreztem egy kis ketrecbe voltak zárva de most kitörtek. Minden apró, valaha volt érzésem kitört a ketrec rozsdás rácsai közül.
-Elizabeth..nem hiszem hogy tényleg sikerült volna tovább lépnie.-lépett mellém Rebekah.
-Ezt miből gondolod?
-Ha kilépek egy kapcsolatból és maximálisan tovább lépek..nem marad a jegygyűrű az ujjamon.-felelte Bekah majd felemelte a kezem amin a gyűrű volt.
-Srácok, gyertek mutatok valamit!-kiabált Enzo majd össze szedett mindenki a szobából és elvitte őket.
-Mond, mit érzel most?
-Azt érzem hogy iszonyatosan hiányzol.
-Már itt vagyok.-suttogta.
-De már nem vagy az enyém.
-Igen mert csak, a tied vagyok.-mosolygott. Ez az a mosoly amit ezer közül is csukott szemmel felismerek, életemben eddig valaha látott leggyönyörűbb mosolya.
-Elizabeth..
-Niklaus..
-Szeretlek.-sóhajtottam.
-Míg a halál el nem választ, bár ez a mi esetünkben nem érvényes.-vigyorgott.
-Nálunk? Semmi.-mosolyogtam immáron őszintén.
-Csókolj már meg!-utasított Elizabeth mire mosolyogva megcsókoltam. Az a rég nem érzett érzés mikor a kezeivel átkarolja a nyakam, az a rég nem érzett érzés mikor a nyelveink egymásba 'gabalyodnak', az a rég nem érzett érzés mikor velem van...újra beleestem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése