-Megnyugtat a látványod.
-Igen?
-Igen!-suttogta majd hozzám bújt.
-Ugye nem fogsz elhagyni, Klaus?
-Nem terveztem, Cami.-mosolyogtam.
-Nem élném túl ha elszakadnál tőlem.
-Melletted leszek ha így, ha úgy de melletted!-magam alá gyűrtem Camit.
-Hiszel nekem?
-Tennél olyat most, ami miatt el higgyem?-vadul mosolyogni kezdett mire hevesen megcsókoltam.
-Jó elhiszem.-felelte majd a szemkontaktust végig tartva lehúzott magához és ezúttal ő csókolt meg engem. Hihetetlen hogy már is ennyire összeforrtunk, mintha évek óta egyek lennénk pedig csak napok állnak mögöttünk. Elkalandozott a gondolatom egy kapcsolatról, hisz ha ennyire klappolunk miért ne? Sajnos a múltam magam mögött kell hagynom, és felejtenem kell. Elizabeth életem egyik csodája volt aki miatt lettem az aki és ezért mindig is hálás leszek neki. Hiába érez irántam ha bennem kétségek vannak. Elfogadja azt hogy nekem van két gyermekem két külön nőtől? Nem akarom megnehezíteni az életét, csak baj lennék neki.
A gondolatim megint győztek, elhatalmasodtak felettem így óvatosan kihágtam magam a csókból.
-Mi történt?-kérdezte tényleg, félve.
-Semmi csak..
-Csak?
-Nem akarom tönkre tenni az életed.
-Mivel tennéd tönkre?-szegényt sikerült összezavarnom.
-A múltam miatt.
-A gyerekeidre gondolsz?
-Például.-lehajtottam a fejem.
-Biztos vagyok benne hogy ők a világ legédesebb gyerekei akikkel biztos kifogok jönni. Sosem aggódj ez miatt.
-Ez kedves tőled, de félek hogy te ezt így..
-Nem gondolom komolyan?-maga felé fordította a fejem.
-Fontos vagy Klaus, most jelenleg a legfontosabb!
-És meddig marad így? Két hét, három?
-Azt akarom hogy örökké tartson!-mosolygott.
-Biztos vagy ebben?
-A legbiztosabb!-felelte magabiztosan.
-Köszönöm.-suttogtam majd megcsókoltam.
-De neked is választ kell adnod valamire.
-Hát had adjak választ.
-Mi most..így..-gondolkozni kezdett hogy mégis hogy fejezze ki magát.
-Együtt-e vagyunk?
-Hát..igen, ez lett volna a kérdésem.
-Ha most megcsókollak igen.-mosolyogtam.
-Melegen ajánlom hogy csókolj meg.-elnevette magát mire döntöttem. Megcsókoltam. Valami olyat leltem meg benne amit talán nem fogok többé senkiben sem, nem szalaszthatom el.
Nem éreztem a szerelmet, nem éreztem AZT a szerelmet amit Elizabethnél éreztem és nagyon remélem hogy csak még nem érzem, mert nekem csak az olyan szerelem kell! Cami iszonyat fontos lett nekem és mellette sokkal jobban érzem magam de kitudja mit hoz a jövő a kapcsolatunkban, még csak azt sem tudom hogy itt akarok-e élni New Orleansban.
-Min agyalsz?-kérdezte a csók után.
-Most csak rajtad.-mosolyogtam majd eldőlve az ágyon megcsókoltam.
-Ennyire szeretted?-kérdezte halványan mosolyogva.
-Ezt most nem értem.-feleltem a lánynak aki erre válaszul az ujjamon lévő gyűrűhöz nyúlt.
-Ja..ohh igen szeretem.-a sok emlék elő mászott a fejemből, a fájdalom előbújt a szívemből.
-Sajnálom hogy felhoztam.
-Ezek érzések elől nem bújhatok el.-mosolyogtam.
-Ez így van. Bár én ezt nem tudhatom, sosem vesztettem el szerelmet főleg ha az igaz szerelem volt. Nem tudom a helyedbe képzelni magam, de úgy érzem jobb hogy nem akarom átélni ezt a fájdalmat amit érzel, hisz ritka látni olyan férfit aki már ilyenkor könnyezik mikor felemlegetjük.
-Nem is szeretném hogy ezt érezd át, a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom.
-Én ennek ellenére kitartok melletted!
-Köszönöm.-mosolyogtam könnyes szemmel mire Cami mosolyogva magához ölelt.
A lyuk a mellkasomban mikor Camivel vagyok mintha gyógyulna de így hogy felhánytorgatom magamban az emlékét újra elkap a fojtó üresség. Ilyenkor minden remény elhagy és csak a fájdalom marad.
***
-Aludjunk!-mosolygott Cami.
-Jó lenne kicsit pihenni.-sóhajtottam az órás beszélgetés után. Cami elnevette magát majd eldöntött az ágyon, hozzám bújt és határozott mozdulattal összekulcsolta a kezét az enyémmel.
A szíve oly hevesen de mégis ritmusosan vert. A szuszogása nyugtató hatással volt rám, a bőre illata csábító volt..boldog voltam azokban a percekben, órákban. Mintha vele jobb lehetne!
-CAMILLE!-jött az éles, női hang a bejárati ajtó felől.
-Vendéget várunk?-kérdeztem kómásan.
-Davina..-suttogta Cami.
-Az meg kicsoda?-amint ezt kimondtam egy fekete hajú nő jelent meg a szobában.
-Miért? Camille, Miért?-kérdezte a nő egyre-egyre idegesebben.
-Sajnálom, meg kellett tennem!
-De még is miért?
-Szerintem te azt nagyon jól tudod.
-Klaus?-kérdezte hunyorítva.
-Hello?-fogalmam sincs ki ez de ő mégis tudja a nevem.
-Szerelmeskedtek?
-Ehhez semmi közöd.-felelte Cami.
-Ha te megtetted velem, én is megteszem veled.-kacagott a nő.
-Na ha jól értelmezem te Marcel barátnője vagy..voltál. Mivel Cami megölte őt így te is megszeretnél engem hogy érezze a fájdalmat amit okozott neked.-gondolkoztam a szavaim után.
-Szóról szóra igaz.-mosolygott.
-Sajnos el kell keserítselek. Nem fogsz te se hozzám, se pedig hozzá nyúlni. Szépen elmész és feldolgozod a fájdalmat.
-Ohh és már is jegyesek vagytok?
-Nem.-felelte flegmán Cami.
-Akkor?-mutatott az ujjamon lévő gyűrűre.
-Most a mi életünkkel fogsz foglalkozni?
-Nem, én mér megyek is.-vigyorgott majd az ablakhoz ugrott.-De még találkozunk.-vigyorgott tovább aztán kiugrott az ablakon.
-Alig várom.-sóhajtottam majd az ágyra dőltem.
-Davina Claire, Marcel hatalmas szerelme. Tény és való nagyon szerették egymást de ennek így kellett lennie még ha most gyötör a bűntudat.-felelte Cami.
-Elmúlik. Egyszer elmúlik minden, a fájdalom a jókedv, a szomorúság a boldogság. Elmúlik a bűntudat és minden más. Semmi sem állandó.-mosolyogtam majd magamra húztam Camit.
-És a szerelem?
-Az igaz és az őszinte sosem.-mosolyogtam mire Cami vadcsók csatába kezdett.
-Aludjunk végre.-mosolyogtam majd betakartam magunkat, összebújtunk és végre mély álomba zuhantunk.
Nem éreztem a szerelmet, nem éreztem AZT a szerelmet amit Elizabethnél éreztem és nagyon remélem hogy csak még nem érzem, mert nekem csak az olyan szerelem kell! Cami iszonyat fontos lett nekem és mellette sokkal jobban érzem magam de kitudja mit hoz a jövő a kapcsolatunkban, még csak azt sem tudom hogy itt akarok-e élni New Orleansban.
-Min agyalsz?-kérdezte a csók után.
-Most csak rajtad.-mosolyogtam majd eldőlve az ágyon megcsókoltam.
-Ennyire szeretted?-kérdezte halványan mosolyogva.
-Ezt most nem értem.-feleltem a lánynak aki erre válaszul az ujjamon lévő gyűrűhöz nyúlt.
-Ja..ohh igen szeretem.-a sok emlék elő mászott a fejemből, a fájdalom előbújt a szívemből.
-Sajnálom hogy felhoztam.
-Ezek érzések elől nem bújhatok el.-mosolyogtam.
-Ez így van. Bár én ezt nem tudhatom, sosem vesztettem el szerelmet főleg ha az igaz szerelem volt. Nem tudom a helyedbe képzelni magam, de úgy érzem jobb hogy nem akarom átélni ezt a fájdalmat amit érzel, hisz ritka látni olyan férfit aki már ilyenkor könnyezik mikor felemlegetjük.
-Nem is szeretném hogy ezt érezd át, a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom.
-Én ennek ellenére kitartok melletted!
-Köszönöm.-mosolyogtam könnyes szemmel mire Cami mosolyogva magához ölelt.
A lyuk a mellkasomban mikor Camivel vagyok mintha gyógyulna de így hogy felhánytorgatom magamban az emlékét újra elkap a fojtó üresség. Ilyenkor minden remény elhagy és csak a fájdalom marad.
***
-Aludjunk!-mosolygott Cami.
-Jó lenne kicsit pihenni.-sóhajtottam az órás beszélgetés után. Cami elnevette magát majd eldöntött az ágyon, hozzám bújt és határozott mozdulattal összekulcsolta a kezét az enyémmel.
A szíve oly hevesen de mégis ritmusosan vert. A szuszogása nyugtató hatással volt rám, a bőre illata csábító volt..boldog voltam azokban a percekben, órákban. Mintha vele jobb lehetne!
-CAMILLE!-jött az éles, női hang a bejárati ajtó felől.
-Vendéget várunk?-kérdeztem kómásan.
-Davina..-suttogta Cami.
-Az meg kicsoda?-amint ezt kimondtam egy fekete hajú nő jelent meg a szobában.
-Miért? Camille, Miért?-kérdezte a nő egyre-egyre idegesebben.
-Sajnálom, meg kellett tennem!
-De még is miért?
-Szerintem te azt nagyon jól tudod.
-Klaus?-kérdezte hunyorítva.
-Hello?-fogalmam sincs ki ez de ő mégis tudja a nevem.
-Szerelmeskedtek?
-Ehhez semmi közöd.-felelte Cami.
-Ha te megtetted velem, én is megteszem veled.-kacagott a nő.
-Na ha jól értelmezem te Marcel barátnője vagy..voltál. Mivel Cami megölte őt így te is megszeretnél engem hogy érezze a fájdalmat amit okozott neked.-gondolkoztam a szavaim után.
-Szóról szóra igaz.-mosolygott.
-Sajnos el kell keserítselek. Nem fogsz te se hozzám, se pedig hozzá nyúlni. Szépen elmész és feldolgozod a fájdalmat.
-Ohh és már is jegyesek vagytok?
-Nem.-felelte flegmán Cami.
-Akkor?-mutatott az ujjamon lévő gyűrűre.
-Most a mi életünkkel fogsz foglalkozni?
-Nem, én mér megyek is.-vigyorgott majd az ablakhoz ugrott.-De még találkozunk.-vigyorgott tovább aztán kiugrott az ablakon.
-Alig várom.-sóhajtottam majd az ágyra dőltem.
-Davina Claire, Marcel hatalmas szerelme. Tény és való nagyon szerették egymást de ennek így kellett lennie még ha most gyötör a bűntudat.-felelte Cami.
-Elmúlik. Egyszer elmúlik minden, a fájdalom a jókedv, a szomorúság a boldogság. Elmúlik a bűntudat és minden más. Semmi sem állandó.-mosolyogtam majd magamra húztam Camit.
-És a szerelem?
-Az igaz és az őszinte sosem.-mosolyogtam mire Cami vadcsók csatába kezdett.
-Aludjunk végre.-mosolyogtam majd betakartam magunkat, összebújtunk és végre mély álomba zuhantunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése