102.Rossz apa lennék?

Kol dührohama után már nem tudtam mire számítsak mikor majd reggel kinyitom a szemem, lassan már fel sem lehet úgy kelni hogy valami baj ne történne..
-KLAUS!!!-kiáltott kétségbeesetten Stefan kora reggel.
-KLAUS!!-belépett az ajtón majd újra kiabálni kezdett mire már Elijah is a nevemet kezdte kántálni.
-Mi történhetett már megint?-kérdeztem Elizabethtől majd kikászálódtam az ágyból.
-Mindjárt megyek én is.-felelte Elizabeth majd átvette a pólóját. Résnyire nyitott szemmel mentem le a többiekhez akik egy szép kört alakítva bámultak a földet és zokogtak..mikor kicsit félre álltak láttam hogy Stefan a padlón térdel a karjaiban egy lánnyal..mikor megláttam hirtelen hátra fordultam, nem akartam elhinni hogy a lány az akire gondolok.
-Nem tudom hogy történt..-szabadkozott Stefan szavait szaggatva.
-Mi az hogy nem tudod hogy történt?-nem bírtam megfordulni, nem tudtam volna nézni a halott lányomat a földön heverni.
-Klaus segíts..-suttogta Stefan zokogva.
-Na mi történt?-lépett ki a szobaajtón mosolyogva Elizabett..de a mosoly félmásodperc alatt eltűnt a gyönyörű arcáról.
-NEM!-leugrott az emeletről majd félre lökte Stefant Kolina mellől.
-Azt ígérted vigyázol rá!-förmedt rá Elizabeth.
-Én nem tudom mi történt, valaki járt a házunkban és..és.-lehajtotta a fejét.-Damont keresték, de mikor megmondtam hogy nincs ott kitörték a nyakam, majd feldulták a házat..és gondolom megtalálták a szobában az akkor alvó Nikolt...és..és..és.-Nem a te hibád.-szólt közbe Rebekah.
-Volo eam, auxilium Salley, prohibeo reducam in virtute..-kántálni kezdett Elizabeth. Ötször mondta el ezt az igét de nem történt semmit...neki állt hatodjára is..
-Hagyd abba!-szóltam rá Elizre hisz már vérzett az orra.
-Túl sok mágia kell hozzá..-suttogta Stefan.
-Hát segíts neki!
-Nem tudok...ő Dampyr, más erő forrása van mint nekem.
-Volo eam, auxilium Salley, prohibeo reducam in virtute..-újra bele kezdett mire Nikolina pislogni kezdett. 
-Anya..-suttogta Nikol mire Elizabeth elmosolyodott és elájult.
-Kolina..-szólította Stefan mire a lány reszketve a fiú karjaiba lelt nyugalmat.
-Nikolina, Stefan..ideje lenne kicsit visszaemlékezni és elmondani még is mi történt!-remegtem az idegességtől...de tartanom kell magam. Oda sétáltam Elizabethhez és a karomba emeltem.
-Apa, nem tudom...semmire sem emlékszem.-suttogta félve Kolina.
-Semmire?-kérdezett reflexből Enzo.
-Semmire.
-Megigézték volna?-szólt Elijah.
-Amin Elizabeth magához tér, erőt nyer megtudjuk!
-Klaus..-sóhajtott Stefan.-sajnálom.
-Megígérted, és nem tettél eleget az ígéretednek.-elindultam a szobánk felé hogy ágyba tehessem az erőt vesztett Elizabethet.
-Tudom, elcsesztem!
-Igen Stefan, elcseszted.
Nem tudom kire haragudtam jobban...sőt azt se tudom mit kell ilyenkor tenni. 
Nikolina nem élhet így, bármikor rátörhetnek és megölhetik? Ezt nem tudom végig csinálni, de mit tehetnék? Ne engedjem sehova és zárjam be a házba vagy engedjem és bolonduljak bele a gondolatokba hogy épp hol fekszik holtan? Szülőnek lenni rohadt nehéz dolog és egyre jobban kezdtem úgy érezni hogy nem csinálom jól, valaki mindig sérül..miattam. Nem csinálhatom ezt azokkal akiket a világon a legjobban szeretek. Nem csinálhatom!

101.Kol legmélyebb vágya.

-Hol van az üveg bourbonom?-kiabált Kol majd a konyhai szekrény ajtókat kezdete csapkodni.

-Mi ütött beléd??-kérdezte Elijah.

-Csak adjátok ide a piámat!

-Tudod jól hogy rég kidobtuk.

-Nem, nem tudtam.-felelte ingerülten majd tovább kutatott szesz után.

-Nyugodj már le! Nincsen semmiféle bourbon sem semmi más ebben a házban!

-Mikor lettél te ilyen? Hmm Elijah?

-Még is milyen?

-Akadj le rólam.-megfordult majd elindult az ajtó felé.

-Kol Mikaelson!-muszáj voltam meg állítani így az emeletről, egy mély levegő kíséretében elé ugrottam.

-Na már csak te hiányoztál innen esküszöm. Rebekah, Enzo, Elizabeth, Stefan, Kolina..ti nem társultok?-kiabált Kol mire a száján kiejtett nevek mögötti személyek kijöttek közénk.

-Mi történt hirtelen? Tegnap még repestél a boldogságtól, most meg?

-Csak te Klaus, szokás szerint mindent elrontasz!!

-Mesélj már, most mit rontottam én el?

-Miért kellett megigézned?-kérdezte idegesen de a hangjában némi fájdalmat véltem felfedezni.

-Miről beszélsz?

-Ne csinálj úgy mintha rohadtul nem tudnád mi a fenéről beszélek. Magadat vagy engem akarsz hülyének nézni? Azt hitted nem tudom ki volt a nő a bárban? Ki kell ábrándítsalak, nagyon is tudtam hogy ő Cami, ő tudta hogy én kivagyok és látott téged!-a szeme megtelt könnyekkel.-mikor vissza mentem a bárpulthoz kitörted a nyakam, oda mentél Camihez és megigézted hogy felejtsen el téged, csak te a csöppnyi eszeddel nem gondoltad hogy ha téged elfelejt engem is el fog! Ma elmentem hozzá mire ő közölte velem hogy akkor hasonlítottam valakire akit nagyon szeret vagy szeretett a fene se emlékszik már arra amit mondott.-a könnycsepp ami a szeméből eredt végig folyt az arcán, szívbemarkoló látvány volt Kolt sírni látni.-amióta az eszemet tudom másra sem vágyok csak arra hogy találjak valakit aki megvalósítja azt amit mindennél jobban akarok. Most képzelem ahogy mindnyájatok fejében megfogalmazódik a kérdés..'Mit is akar Kol Mikaelson?'-a könnyek már sorozatban hagyták el a szemét.-Családot.-suttogta fájdalmasan.

Senki sem bírt sem megmozdulni sem megszólalni, bár azt senki sem tudta miért. Az örömtől? a meglepődőltségtől? 

-Minden rendbe fog jönni Kol.-szólalt meg végül Rebekah.

-Könnyen mondod ezt, hisz téged elvakít a felhőtlen szerelem, nem látsz a rózsaszín ködtől.

-Jó lehet így van, de mindenkinek van esélye mindenre!

-Nem kell a süket dumád húgi. És ha most megbocsájtotok elmegyek!-megfordult majd újra az ajtó felé indult.

-Nem mész sehova sem amíg le nem nyugszol.-szóltam az öcsém után.

-Mert ezt pont te fogod megakadályozni igaz?-lassan de még is tovább ment.

-A bátyád vagyok, igen megfogom akadályozni!

-Nem Klaus.-felém fordult.-számomra te nem vagy a bátyám!-a szavak súlya nyomta a szívem, és az hogy megfordult és elsétált csak nehezebbé tette.

-Ne figyelj rá, majd megnyugszik és rá jön hogy hülyeségeket beszélt!-nyugtatott Elijah de én csak az ajtót bámultam.

-Gyere.-suttogta Elizabeth majd a karomba markolt és magával húzott az emeletre.

-Nem vagyok a bátya..

-Dehogy is nem, az vagy! És hidd el szeret téged, csak most kivan bukva.

-A fejemhez vágta hogy nem vagyok a bátya pedig annyi mindent megtettem érte..is!-sóhajtottam.

-Feküdj le, aludj kicsit!

-Nem tudok aludni Elizabeth!!-felugrottam az ágyról.

-Most azonnal feküdj le és aludj!-mondta mélyen a szemembe nézve, tudom hogy nem terveztt megigézni de kiharcoltam.

 

100.A fordulat Elijah életében.

-Elijah szemszög.-

Valahogy kivirágzott az életem, pedig fogalmam sem volt azon az így visszagondolva gyönyörű szerdai napon hogy igen, ez lesz az a nap amikor minden megváltozik bennem és körülöttem.

Az nap nem terveztem a birtokon maradni így gondoltam elindulok valamerre kicsit szellőztetni a fejem. Besétáltam a rengetegbe majd betértem egy számomra addig ismeretlen helyre. A rengeteg szélén a tónál egy jó pár viskó állt, egy középkori falú hatását kelve.

Hangok híján gondoltam körbe mértem hogy mik vagy kik lehetnek, lehettek itt nem messze a birtoktól, mikor oda értem a legközelebbi viskóhoz egy kiskutya futott nekem szélsebesen az erdőből.  *Vissza emlékezés!*

-Hát te meg egyedül?-kérdeztem a kutyát majd a mellkasánál fogva magamhoz emeletem. A szíve 6x gyorsabban vert az átlagosnál egészen addig, amíg a szemembe nem nézett, ugyan is mikor a tekintetteink egymást érték a kis csöppség szívének verése normalizálódott. A karomban a kutyával elindultam a többi viskó felé mikor az egyik ajtó nekem csapódott.

-Nagyon sajnálom.-lépett elém egy nő, a hangja alapján.

-Nem, semmi, én voltam rossz helyen.-szabadkoztam..ám mikor megpillantottam a lány csillogó kék szemeit, és barna haját, több szó nem jött a számon.

-Nem, nekem kéne jobban figyelnem..-mosolygott a haját csavargatva, mire csak vadul bólogatni kezdtem.

-Foxy!-'sikította a lány majd kikapta a kezemből a foltos fekete kutyát.

-Szóval a tiedé.-mosolyogtam.

-Igen az enyém, naponta elkóborol de valahogy mindig vissza talál.

-Emlékszem régen, gyermek koromban nekem is volt egy hasonló jószágom, ő is elég vándor lélek volt, de sajnos egy nap végleg elcsavargott.-nem szoktam megnyílni senki előtt..mivan veled Elijah?

-Ohh, sajnálom.-lehajtotta a fejét.-és eléggé tartok ettől én is, mi lesz ha nem talál többé vissza? Ő a kis társam, sőt..már az egyetlen társam.-körbe nézett a lelakott kis házakon.

-Miért mi történt itt?

-Ez egy hosszú történet.-felelte sejtelmesen a lány.

-Figyelj nekem időm mint a tenger.

-Akkor egy teát esetleg?-vigyorgott.

-Elfogadom a teát ha megtudhatom a nevedet?

-Sarah vagyok.-mosolygott.-Sarah Nikolas. De csak akkor kapod meg a teát ha én is megtudhatom a te becses neved!-szólt a lány majd a tekintetét az enyémbe fúrta.

-Elijah Mikaelson a becses nevem.-mosolyogtam majd követtem a lányt aki elindult a még épp viskóhoz.

-Szóval, 1865-ben Wolfwoodban éltünk a falkával úgy 1879-ig amikor egy másik falka száműztetett minket azzal a hamis váddal hogy mi bizony vérfarkasok nem pedig sima farkasok vagyunk. Wolfwoodban csak a tiszta farkas családok/falkák élhettek..mivel az igazunk bebizonyítását nem engedélyezték el kellett jönnünk onnan..így kerültünk ide Mystic Fallsba. És itt mindenki azt gondolná hogy boldogan éltünk de hát nem. Persze voltak jó napjaink de azok sem tartottak sokáig ugyan is a falka akik száműztettek minket utánunk jöttek több másik falkával hogy menjünk és csatlakozzunk hozzájuk és legyünk rendes vérfarkasok mert hogy egy idióta boszorkány tud segíteni ebben..De én nem akartam szégyent hozni a fajtámra, azt gondoltam ha egyedül is de végig csinálom farkasként az életet és inkább küzdök meg nehezebben a dolgokkal de hű maradok magamhoz.-sóhajtott majd elém tette a csészét amiben gőzölgött a tea.-mindenki elment én pedig maradtam, Foxyval.-mosolygott majd leült velem szemben.

-De hisz ez gyönyörű.-ennyi jött ki a számon.

-A szüleim azt tanították legyek az akinek születtem..és én eleget teszek annak amire régen megtanítottak, csak tudod az fáj hogy a testvéreim is itt hagytak akiknek azt kellett volna tenniük amit nekem. Hiába jobb az az élet..ezek vagyunk mi, farkasok!

-Hidd el a szüleid nagyon is büszkék rád.

-Ezzel nyugtatom magam én is.-mosolygott majd a csészéjébe kortyolt.

-De hagyjuk az én nyavalyás életemet..te jössz, mesélj.

-Hát az én életem kevésbé volt ennyire esemény dús...a szüleim közül ugyan már csak anyám él de ránk se hederít hisz ő új életet kezdett mással, máshol. Az apámat a fivérem leendő felesége ölte meg amiért hálával tartozom neki...ezen kívül mit tudnék mesélni? Semmit. A Mikaelson birtokon élünk heten...de én annyira egyedül érzem magam így is. Ezer éve lassan már hogy egyedül tengetem a mindennapjaimat és borzalmasan unom már...-nem tudtam mit mondjak még így is fájt ezeket kimondani így inkább a pohárba kortyoltam.

-Nagyon sajnálom hogy így érzed magad, hidd el tudom milyen piszkos rossz érzés ez. 

A magány egy fojtó börtön amit rád zárnak és a kulcsot oda adják valakinek...aki majd jön és kiszabadít..-mondta mélyen a szemembe nézve.

-Komolyan ezt gondolod rólam?-kérdeztem mosolyogva.

-Ezt hogy érted?-az orcája pirosabb lett ami csak dobott a már amúgy is észbontó megjelenésén

-Hangosan gondolkozol.

-Ne már ez így tök ciki.-lehajtotta a fejét.

-Dehogy is az, ezek a gondolatok a legszebbek amiket valaha bárki gondolt rólam.

-Komolyan?-a szemében felcsillant a remény.

-Igen, az hogy 'A legszebb mosollyal rendelkező férfi' és a 'Mi lesz ha belé szeretek?'..sosem hallottam még szebb gondoltatokat.-elmosolyodtam.

-Oké ha te így kiderítetted mit gondolok rólad akkor te mond el, mond ki amit gondolsz.

-Hogy mit gondolok rólad? Mondjam ki hogy mit gondolok arról a gyönyörű kék szempárról, a kívánatos ajkaidról vagy mondjam ki mit érzek jelenleg?

-Miért mit érzel mikor rád nézek és ezt csinálom?-kérdezte halkan majd megnyalta az ajkait.

-Azt érzem hogy belehalok ha most nem csókolhatlak meg.-fogalmam sincs hogy jött ez, csak kimondtam, bele se gondolva mi lesz ha elutasít.

-Nem akarom hogy bele halj.-mosolygott mire hirtelen felálltam és a falhoz nyomtam a Saraht.

-Nem akarom hogy megbánd.

-Azt fogom megbánni ha most nem csókolsz meg!

-Nem akarom hogy megbánt.-ismételtem meg a már eljátszott 'szó játékot' mire kitudja hogy én őt vagy ő engem...de csókolózni kezdtünk. Amikor az ajkai az enyémhez értek, akkor éreztem igazán hogy élek. Ott gondoltam bele abba hogy ha nem látom többé az életem véget ér. Nem engedhetem el, már nem! A csók csata után még órákon át beszélgettünk és sétáltunk a tónál...ha volt életemben nap amit tökéletesnek tituláltam...hát javítanék. EZ a nap volt a tökéletes.♥

99.Tiltott rengetegen túl.

-Jó reggelt.-mosolygott Kol miután lementem a társalgóba.

-Jó reggelt...vad volt az éjszaka?-nevetett majd a poharába kortyolt.

-Enyhe kifejezés.-mosolyogtam.

-Elijah hol van?-furcsálltam hogy nem állt itt a tökéletesen belőtt hajával és a rá illő öltönyben.

-Ő..izé, nem tudom.-mondta válaszul majd elindult a szobája felé.

-Kol!

-Ő akarja elmondani neked.-mosolygott végül.

-Aggódjak?

-Szerintem ne, inkább örülj.-kacsintott majd tényleg ott hagyott.

-Klaus..-suttogta Elizabeth fentről, a hangja után kirázott a hideg, mire elnevettem magam és felmentem hozzá.

-Szerelmem?

-Melletted akarok felébredni!!-'nyavalygott' mire mosolyogva mellé feküdtem.

-Akkor kezdjük újra, hunyd le a szemed.-feleltem mire ő csukott szemmel hozzám bújt.

-Jó reggelt gyönyörűm.-suttogtam majd végig simítottam az ámultba ejtő arcát.

-Jó reggelt.-nevetett majd rám fordult.

-Jobb volt?

-Sokkal.-vigyorgott majd megcsókolt.

-Megjött Elijah!-feleltem Elizabethet bámulva.

-Oké, és?-elnevette magát.

-Beszélnem kell vele.-megpusziltam majd lementem.

-Elijah!

-Klaus.-mosolygott a testvérem.

-Kol!-lépett közénk Kol mire mindhárman felnevettünk.

-Hol voltál?

-Gyere Klaus, mindent elmesélek.-felelte majd elindult a kert felé.

-Mindent!-utána indultam.

-Sok minden történt azóta hogy nem itt Klaus, elhiheted Rebekah is fog érdekes dolgokat mesélni.-vigyorgott.-Na de a kérdésed az volt hogy mégis hol voltam!? Annál a nőnél aki most a legfontosabb, természetesen a család után, addig amíg nem lesz a családunk tagja!-mosolygott.

-Ez most komoly?

-Halálosan.

-Úristen Elijah, ez annyira jó..-őszintén örültem a testvérem boldogságának.

-Igen ez az.-mosolygott.

-Mikor akarod bemutatni nekünk?

-Mikor szeretnéd megismerni?

-Minél előbb.-kacsintottam.

-Rendben.-elnevette magát.

-És hogy is hívják?

-Sarah Nikolas.-mosolygott a fivérem.

-Sarah.-Ízlelgettem a nevet mire új témára váltottam.- És Bekah?-kicsit féltem.

-Menj be hozzá, úgy is elmondja.

-Jójó.-elindultam majd hirtelen megfordultam.-Örülök a boldogságodnak Elijah.-elmosolyodtam majd siettem is Rebekahhoz.

-Bekah!?-megálltam az ajtó előtt.

-Nik, gyere nyugodtan.-felelte a hang mire benyitottam.

-Elméletileg beszélnünk kell...

-Hát igen, vannak dolgok amikről nem tudsz!-szólalt meg Enzo.

-Csak hogy letisztázzuk, nem vagy terhes ugye?-kérdeztem félve a választól.

-Nem, még nem.-nevetett Bekah.

-Akkor mi történt?

-Nagyon szeretjük egymást..és hát meg kértem a kezét.-bökte ki végül Enzo.

-Komolyan?
-Igen, komolyan. Meglepett igaz?-vigyorgott Bekah.
-Eléggé, az egyetlen húgomnak vőlegénye van..
-De azért örülsz?
-Nagyon. Nagyon örülök a boldogságotoknak! De Enzo...ha ez rosszul sülne el..-feleltem majd elő rántottam a körmeimet.-
-Nem sülhet el rosszul.-mosolygott majd magához ölelte Bekah.
-Reménykedjünk benne.-elnevettem magam majd ott hagytam őket. Gondoltam felmegyek Nikolinához és beszélgetünk kicsit, de mint ahogy hallom Stefan itt van így máshoz mentem beszélgetni, amúgy is..itt volt már az ideje.
-Bejöhetek?-kopogtam Kol ajtaján.
-Persze nyugodtan.-szólt a hang mire benyitottam a szobába.
-Mi járatban?-kérdezte sóhajtva.
-Mit szólnál ha össze szednéd magad és elmennénk inni egy kicsit!
-Nincs sok kedvem hozzá Klaus, majd holnap.
-Ez nem kérdés volt, parancs!-vigyorogtam mire Kol is mosolyogni kezdett.
-Ez esetben.-szólalt meg ismét majd felugrott az ágyról.-Értettem uram!
-Ha lehet fürödj meg, és öltözz fel rendesen!!
-Azért még nem vagy a faterom.-nevetett majd ténylegesen elment fürdeni.
-Idióta.-megvontam a vállam majd felmentem Elizabethhez. Úgy éreztem muszáj egy kicsit kimozdítanom az öcsémet ebből a ketrecből amiben él, vagy is amiben lélegzik mert ez amit csinál eléggé messze áll attól, mikor valaki igazából él! Össze kell szednünk neki egy gyönyörű barátnőt akivel önmaga lehet, aki mellett végre élhet. 
-Elizabeth..-léptem be a szobába.
-Niklaus..
-Remélem megbocsájtást nyer a ma esti tervem.-feleltem.
-Ezt hogy kéne értelmeznem?
-A ma estét nem veled töltöm.
-Mi..?-kicsit mintha kétségbeesett volna?
-Kollal elmegyünk kicsit inni! Vagy is barátnőkörútra megyünk.-mosolyogtam.
-Miért nem ezzel kezdet te bolond.-elnevette magát majd felém lépett.
-Fogalmam sincs mikorra érünk haza.
-Majd jössz amikor.-suttogta majd megcsókolt.
-Sietek.-suttogtam majd megpusziltam a nyakát. 
-KLAUS!-kiabált lentről Kol.
-Jövök már.-újra nevetésben törtem ki mire elindultam Kolhoz.
-És hova terveztél menni?
-Átsétálunk a tiltott rengetegen és ott lesz egy nagyon jó kis hely.-mosolyogtam.
-A tiltott rengetegbe akarsz menni?
-Csak át menni rajta..
-De hát..jó menjünk.-vállat volt és elindultunk.
-Nyugi már nincsenek itt.-szólaltam meg a rengeteg előtt állva.
-Biztos?
-Higgy nekem, még akkor elköltöztek.-mosolyogtam.
-Jó hiszek!-sóhajtott majd elindultunk. Hogy miért tart annyira Kol a tiltott rengetegtől? Régen élt itt egy hatalmas boszorkány család akik..hát nem nagyon csípték a hibrideket, számukra az a fajok tisztaságának elárulása így mindent megtettek azért hogy az eredeti család /akik mi vagyunk/ megszűnjenek létezni. Egyik este Kol itt sétált az első nagy szerelmével aki boszorkány volt..igen innen már lekövetkeztethető hogy mi is történt..átverte Kolt és minket is...mi mind híttunk neki..ami kár volt. Fogva tartották Kolt, kínozták. Mikor ezt megtudtuk a testvéreimmel azonnal siettünk megmenteni a mi kisöcsénket, szegény irgalmatlanul legyengült, a kezét sem bírta felemelni hisz napi egy csepp vért ha kapott hogyne rögtön haljon meg hanem szép lassan fogyjon el. Rebekah haza vitte Kolt én és Elijah pedig elpateroltuk innen a Salemi boszorkányokat. Kol azóta nem járt a tiltott rengetegben amit nem is csodálok.
-Ez lenne az?-kérdezte Kol egy nagyobb faház rozoga ajtajára mutatva.
-Igen.-mosolyogtam büszkén mire az öcsém kinevetett.-Ez nagyon gáz.-nevetett tovább mire belöktem a kis ajtót. A hely belülről tökéletes volt, leghangulatosabb és a legjobb piákkal rendelkező kocsma szerűség.-Vissza szívom.-lépett be a kis titkos helyemre tátott szájjal Kol.
-Klaus.-szólított fel a vörös hajú csapos lány.
-Olive, de rég láttalak.
-Hát mert nem jársz már ide egy jó ideje! A szokásosat?-mosolygott.
-A szokásosból kettőt.-feleltem hunyorítva mire hátra biccentettem Kolra.
-Merlin szakállára, hisz ő Kol Mikaelson!?
-Te pedig?-lépett mellém Kol.
-Olive Pettigrew.-mosolygott a nő majd az asztalra tette a két poharat.
-Na öcsi nézz körbe, itt bárkit megkaphatsz..
-Bárkit..mondjuk őt?-kérdezte mosolyogva én pedig csak néztem mint egy idióta.

-Őt is.-böktem ki végül mire inkább a pult belső feléhez fordultam.
-Akkor mindjárt itt vagyok.-felelte majd oda ment a kiszemelthez.
-Kol mit akar Camitől?-kérdezte suttogva Olive.
-Ki is az a Cami?-muszáj voltam tagadni, nem tudhatja meg senki sem.
-Akivel most nevetve beszélget?
-Ja hát gondolom ismerkedik.-mosolyogtam majd a poharamba kortyoltam.
-Eléggé közelről.-nevetett Olive. Muszáj voltam hátra fordulni, látnom kellett mi folyik ott, de mikor hátra fordítottam a fejem, Kol bámult rám.
-Csak italért jöttem.-kacsintott majd társalogni kezdett Oliveval. Cselekednem kell, nem lehet így Kollal ha én..ahjj.
-Vigyázz Kol!-'kiabáltam' mire ő felkapta a fejét én pedig...kitörtem a nyakát..oda siettem Camihez akit kihúztam a mosdóba.
-Klaus...Klaus..-ismételte a nevem.
-Ide figyelj!-mélyen a szemébe néztem.-elfejeted hogy valaha is ismertél, nem tudod ki vagyok. Nem ismersz még, Kol Mikaelsont ismered akivel egész jól elvagytok és hát helyes gyerek. Ha én úgy akarom emlékezni fogsz rám de most nem, felejtsd el azt ami volt köztünk mert hidd el, nem jelentett semmit!-igéztem meg a lányt aki az igézés végén nekem esett.
-Maga meg? Maga mit keres a női mosdóban? Maga piszkos vadállat..-sipítozott.
-Hölgyem, engedje meg hogy tájékoztassam hogy, ön van a férfi mosdóban.-vigyorogtam önelégülten.
-Ez esetben..-köhintett egyet és kiszáguldott a helyiségből.
-Tipikus.-elnevettem magam majd visszamentem Kolhoz.
-Még is mi történt?-kérdezte gyönge hangon a nyakát fogva.
-Egy kölyök vámpír azt hitte vicces lesz..de elintéztem nyugi..viszont vár rád valaki.-hátra fordultam ahol Cami vadul mosolyogni kezdett Kolra.
-Majd jövök.-mély levegőt vett és vissza ment a lányhoz.
-És te lennél az a kölyök vámpír aki viccesnek érzi magát?-kérdezte felvont szemöldökkel Olive
-Muszáj volt.
-Jó én nem ítélkeznem feletted..-mosolygott majd egy újabb bourbont töltött a poharamba.
-Kösz Olive.-lehúztam a pohár tartalmát.
-Bármikor Klaus.-mosolygott.


Későre járt már így oda sétáltam Koléhoz.
-Kol, lassan indulnunk kellene.
-Igen, igen..menni kéne.-mosolygott.
-Igen egyet kell értenem  kedves..?-ez egy burkolt kérdés arra hogy mi is a neved?
-Klaus, Klaus Mikaelson.
-Szóval egyet kell értenem kedves Klaussal, késő idő van.
-Ha ön is egyet ért kedves..?
-Camille O'Connel.-mosolygott.
-Szóval akkor Cami is egyet ért azzal hogy induljunk.
-Haza kísérhetlek?-ajánlotta fel Kol úriemberhez méltóan.
-Ohh én nem haza megyek mivel az otthonom New Orleansban van..itt élek most ebben a házban. Fent van egy pár szoba és hát igen.-sóhajtott a nő.
-Akkor mi megyünk is.-felelte Kol.
-Örvendtem.-mondtam majd ott hagytam még őket kettesben.
-Remélem még találkozunk.-felelte a nő.
-Még fogunk.-kacsintott az öcsém majd kezet csókolt Caminek aki hirtelen hátat fordított és felment a lépcsőn.
-Na? Megérte eljönni?-kérdeztem nevetve.
-Meg...nagyon is.-felelte mosolyogva majd haza sétáltunk.

98.Vadság.

-Szeretlek.-felelte Elizabeth.
-Mindennél s mindenkinél a legjobban hercegnőm.-mosolyogtam.
-Oké ezt letisztáztuk de vannak még kérdőjellel hagyott mondatok amiknek pontot kéne tenni a végére.
-Cami és a kapcsolatunk folytatása?-tippeltem a két legesélyesebbet.
-Pontosan. Cami ki az életedben?
-Ki volt..és nem tudom. Ez most nagyon gerinctelennek tűnik de csak egy eszköz volt, hátha tovább tudok lépni, de nem sikerült. Bármikor rá néztem téged láttalak..ami teljesen hülyeség volt a részemről.
-Meg kell keresned őt és elmondani neki hogy mit akarsz, bár ha inkább mégis őt választod én elfogadom csak ne hitegesd őt azzal hogy még ebből lehet bármi.-mosolygott Elizabeth és ott hagyott. Mosolyogva néztem ahogy felmegy az emeletre majd mikor eltűnt a szemem elől elindultam az erdő felé megkeresni Camit. Az erdő volt az első tippem hisz haza nem tud menni mert nem tudja merre menjen..
-Camille!!-kántáltam a nevét a ködös erdőben.
-Ha itt vagy gyere ide kérlek!-suttogtam, hisz tudom hogy hallja.
-Mit szeretnél?-kérdezte a hang sokszorozódva mindenfelől, így nem tudtam eldönteni hol van.
-Beszélni akarok veled!
-Hát mond..-elém ugrott egy fa lombjai közül.
-Csak azt szeretném mondani hogy sajnálom.
-Ne, Klaus én megértem.-mosolygott.
-Jobbat érdemelsz nálam, hidd csak el.-feleltem mindentudóan.
-Honnan tudod hogy jobb kell mint te?
-Mindenkinek jobb kell egy Mikaelsonnál.-mosolyogva vállat vontam.
-Nekem nem, nekem pont egy Mikaelson kell, de ő most mással kell hogy legyen...és talán sosem fogsz úgy szeretni engem ahogy én szeretlek téged...tudd bármikor vissza táncolhatsz, az ajtó nyitva áll előtted.-mosolygott ismét bár kevésbé tűnt igazi mosolynak.
-Remélem boldog leszel.-mondtam halványan mosolyogva.
-Tudod én is ebben reménykedem.
-És mit fogsz most mit fogsz kezdeni magaddal?-kérdeztem aggodalmaskodva.
-Megyek világot látni.-felnevetett majd eltűnt a ködben.
-Vigyázz magadra Camille.-suttogtam majd elindultam a birtokra.
Tudom hogy mennyire fáj ez most Caminek de nekem Elizabeth az igazi és az egyetlen.
Nélküle nem élek csak lélegzek.
-Na mire jutottál vele kapcsolatban?-kérdezte könnyes szemmel Elizabeth mikor a szobánkba értem.
-Arra hogy nekem csak te kellesz!-mosolyogtam.
-Klaus, én ezt nem csinálhatom veled.
-Mégis mit?-félni kezdtem attól hogy mit fog mondani.
-Azt hogy mikor esélyt látsz egy jobb életre amiben én nem vagyok benne..megjelenek és felbolygatok mindent! 
-Esélyt egy jobb életre? Nélküled?
-Lásd be ez nem normális, meghalok vissza jövök...mindent felborítva.
-Te pedig gondolj bele a helyzetünkbe? Egy olyan világban élünk ahol az emberek számára a mi világunk egy kitalált mese, vámpírok? Vérfarkasok? Hibridek? Boszorkányok? Eretnekek? Dampyrok?..a mi életünk cseppet sem normális.-elé léptem majd végig simítottam az arcát.
-Igen de..
-Szerelmem, nincs de. Te az enyém vagy s én a tiéd amíg világ a világ!-mosolyogtam.
-Annyira de annyira.
-Annyira.-suttogtam majd megcsókoltam. Oly vadul csókolt hogy minden nélkülem töltött percének hiányának a fájdalmát éreztem. Kiszakadt a csókból elmosolyodott majd letépte rólam a pólóm. 
-Még mindig imádom, ezt.-felelte majd megpuszilta a kulcscsontom.- És ezt.-szólt ismét majd a nyakamat hintette be apró puszikkal.
-Hiányzok?-kérdeztem játékosan majd az ágyra löktem Elizabethet.
-Megmutathatnád mit tudsz még.-pimasz mosollyal nézte mit fogok tenni.
-Biztosíthatlak, felejthetetlen leszek.-feleltem majd fölé kerekedtem.
-Te bármit teszel is, felejthetetlen vagy!-suttogta majd megcsókolt. A lábával átkarolta a derekam, és csókolt..nem akart elengedni, csak csókolt és csókolt mire gondolt egyet és váltott a helyzetünkön, félmásodperc leforgása alatt már Elizabeth volt felettem. A kezem a derekára tettem ami álomba ejtően tökéletes volt. A folytonos csókolózás közben szép lassan lekerültek a ruha darabok rólunk, ott feküdtünk egymás karjaiban, összeforrva. Ahogy az ajkai hozzá értek a bőrömhöz, ahogy a teste súrlódik az enyémmel maga a mennyország. Érzelmileg egy életre összefonódtunk de most, ez a testi kapcsolatunk újra egyesítéséről szólt, ennyi egymás nélkül töltött idő után, újra magaménak tudhatom őt testestől, lelkestől. Egyre hevesebben kapkodott levegő után, egyre csak karmolta a hátam és szívta a nyakam...tudtam hogy most, most jön el az aminek kell, időközben én sem voltam messze attól a bizonyos ponttól..csak még..Elizabeth egy hatalmas karmolást ejtett a hátamon ezzel jelezve hogy ő bizony ott van. Mosolygott majd a nyakamhoz dőlt.
-Nagyon szeretlek.-suttogta zihálva.
-Én is téged..-feleltem vigyorogva.
-Felejthetetlen igaz?-kacagott majd elvégeztük az ez után szokott dolgokat és ágyba bújtunk, egymáshoz simultunk és elaludtunk...életem legcsodálatosabb éjszakája.

97.Sorscsapás

Ha négyszer nem álltunk meg tankolni egyszer se. Kicsit kezdett az agyamra menni a sok sétálgatás a hülye utcákban ahol teljesen idegennek éreztem magam, haza akartam menni, haza a testvéreimhez és a gyermekeimhez...hiányoztak, át akartam őket ölelni, megkérdezni hogy éltek túl..nem sétálgatok tovább feladom.

-Kicsim, gyere most már ideje végre Mystic Fallsba mennünk.

-Értettem.-mosolygott majd elindultunk a kocsi felé a nagy sétálást abba hagyva.

-Miért akarsz ennyire haza menni?-kérdezte elindulás után.

-Hónapok óta nem láttam őket, hiányoznak és..nem akarom hogy a lányom úgy érezze cserben hagyom.-feleltem gondolkozás nélkül.

-Megértem.-mosolygott majd a vállamra dőlt és mentünk, az utat bámultuk meg sem szólalva.

A közös témáink száma súrolta a nullát, nincs sok minden amiről eltudunk beszélgetni de ennek ellenére is érzek iránta valamit..valamit amit nem tudok beazonosítani. Az út oly lassúnak tűnt mintha egyszer a gázra aztán a fékre lépnék. Az autó megy majd leáll. Csak oda akarok végre érni a szülővárosomhoz, meglátni a Mystic Falls határt és átlépni rajta, meglátni a birtokot és belépni a kapun..át akarom ölelni a családom végre. Hiányzik Elijah folyamatos aggódása, a kifinomult modora és az örökös iróniája. Hiányzik Kol csökönyös viselkedése és a szúrós de mégis vicces beszólásai. Hiányzik Rebekah nevetése és a vészmadárkodása. Hiányzik Enzo magabiztos mosolya és az életfelfogása. Hiányzik Tyler okoskodása és hiányzik Nikolina vigyora...Stefan? Csak egy dolgot ajánlok neki. Hogy nem kezdett el ott Stefanokat nemzeni.

..a gondolataim közben csak annyit vettem észre hogy Cami vadul rángatni kezdete a a pólómat.

-Itt vagyunk..itt vagyunk!

-Nézz körbe, gyönyörű hely.-mosolyogtam az életvidám Camire.

-Tényleg gyönyörű.-suttogta az ablaküvegre tapadva.

-És itt a házunk.-feleltem elcsukló hangon, a gyönyör ami elöntőt mikor megláttam a falakat, az ablakokat..ahh életem talán második legszebb pillanata volt. Megfontold mozdulatokkal szálltam ki a kocsiból és sétáltam a ház ajtajához.

-Készen állsz?-kérdezte a mögöttem álló Cami.

-Teljesen.-feleltem majd óvatosan lenyomtam a kilincset és beléptem a házba.

-Csak kérlek ne tudja meg hogy megint ez történik. Elmegyek végleg azt akarom hogy boldog és nyugodt élete legyen. Már sikerült neki feldolgozni a hiányom és gondolom talált magához illőt...ne tudja meg!-mondta egy nekem háttal álló szőke nő.

-Már késő.-suttogta Kol majd lehajtotta a fejét.

-E...-nem bírtam megszólalni a sokktól. Elizabeth..és itt és és..ah.

-Klaus.-suttogta Elizabeth miután megfordult.

-Ilyen..n..-a szemem akaratlanul is könnyes lett.

-APA!-kiáltott Nikolina majd a nyakamba ugrott.

-Sz..szia.-suttogtam majd magamhoz öleltem végig Elizabethet bámulva.

-Ugye nem mész el újra?-kérdezte remegve.

-Nem!.-'mosolyogtam.'

-Most szerintem jobb ha..-lépett közénk Stefan majd elvitte Kolinát.

-Nem akartam hogy tudj erről az egészről.-szólalt meg ismét a réges régen nem hallott hang.

-Ez nem...ez nem a valóság.-feleltem határozottan.

-De Klaus ez az.-felelte Rebekah.
-Csak haza akartam jönni a családomhoz és újra velük lenni...de én erre nem..ilyen nincs!
-Hidd el nekem sincs fogalmam arról hogy ez hogy történt.-felelte Elizabeth mire Cami mellém állt és a kezét az enyémbe tette.
-Klaus??-nézett rám elkerekedett szemmel Elijah.
-Én ezt most..nem.-elengedtem Cami kezét.
-Ne, ne. Semmi baj Klaus, légy boldog vele.-mosolygott.
-Te nem vagy itt.-suttogtam csukott szemmel.
-Niklaus.-szólított meg újra a nő majd elém lépett.
-Nyisd ki a szemed.
-Nem akarom.-vadul rázni kezdtem a fejem.
-Klaus.-szólított meg ismét.
-Nem csinálom újra végig.-feleltem majd felemelt a fejem és kinyitottam a szemem.
-Mit kéne újra végig csinálnod?
-A fejetést. Így sem sikerült..
-Akkor ő ki?-kérdezte Kol.
-Cami...és most fogalmam sincs mivan.
-Én megértem Klaus.-mosolygott  Cami majd eltűnt.
-Menj utána.-felelte könnyes szemmel Elizabeth.
-Nem tehetem.
-De menj! Légy vele.-felelte sírva.
-Ha ennyire ezt akarod miért sírsz?-kérdeztem már én is könnyes szemmel.

-Had igézzelek meg.-mondta határozottan Elizabeth.
-Nem!
-Kérlek, sokkal könnyebb lenne mindkettőnknek. Így eltudsz felejteni.
-És ha én nem akarlak elfelejteni?
-Muszáj lesz Niklaus. Tovább léptél már mással vagy.
-De nem.-alig bírtam beszélni.
-Nem is kértelek rá hogy szeress az idők végezetéig, tovább kellett lépned.-mosolygott Elizabeth
-Ha tovább tudtam volna lépni nem kavarna fel az 'ittléted'.-feleltem az utolsó szót hangsúlyozva. 
-Még mindig nem hiszed el hogy itt vagyok?
-Miért kéne elhinnem, eltemettünk.-feleltem célratörően.
-Klaus, tényleg itt van lassan egy hete.-szólt közbe Elijah.
-Nem lehet..-csak ezt hajtogattam. Meg akartam győződni arról hogy tényleg itt van. Félve felemeltem a kezem amivel óvatosan az arcához tettem a kezem. A bőre meleg volt és  nedves va könnyei miatt. Ahogy a kezem az arcához ért, elöntött a mámor. Az érzéseim amiket felé éreztem egy kis ketrecbe voltak zárva de most kitörtek. Minden apró, valaha volt érzésem kitört a ketrec rozsdás rácsai közül. 
-Elizabeth..nem hiszem hogy tényleg sikerült volna tovább lépnie.-lépett mellém Rebekah.
-Ezt miből gondolod?
-Ha kilépek egy kapcsolatból és maximálisan tovább lépek..nem marad a jegygyűrű az ujjamon.-felelte Bekah majd felemelte a kezem amin a gyűrű volt.
-Srácok, gyertek mutatok valamit!-kiabált Enzo majd össze szedett mindenki a szobából és elvitte őket.
-Mond, mit érzel most?
-Azt érzem hogy iszonyatosan hiányzol.
-Már itt vagyok.-suttogta.
-De már nem vagy az enyém.
-Igen mert csak, a tied vagyok.-mosolygott. Ez az a mosoly amit ezer közül is csukott szemmel felismerek, életemben eddig valaha látott leggyönyörűbb mosolya.
-Elizabeth..
-Niklaus..
-Szeretlek.-sóhajtottam.
-Míg a halál el nem választ, bár ez a mi esetünkben nem érvényes.-vigyorgott.
-Nálunk? Semmi.-mosolyogtam immáron őszintén.
-Csókolj már meg!-utasított Elizabeth mire mosolyogva megcsókoltam. Az a rég nem érzett érzés mikor a kezeivel átkarolja a nyakam, az a rég nem érzett érzés mikor a nyelveink egymásba 'gabalyodnak', az a rég nem érzett érzés mikor velem van...újra beleestem. 

 

96.Indulás.

-Klaus!-hallottam Cami elcsukló hangját.
-Igen? Baj van?-felültem az ágyon mikor megláttam Devinat aki a kezével Camit a falhoz szorítja.
-Ereszd el, Devina.
-Megérdemli Klaus! Ő, ezt érdemli.
-Na várj, szóval őmegölte Marcelt halált érdemel?
-Igen, pontosan!
-Akkor utána én is öljelek meg?
-Tégy amit akarsz, engem már nem érdekel. Csak vissza akarom neki adni, azt akarom hogy érezze a fájdalmat.-felelte a törött szívű nő.
-Szerintem ő már érzett valódi fájdalmat.
-Akkor mit tegyek? Mond mit?
-Tedd azt amit én tettem. Lépj tovább, mást nem igen tudsz tenni, ezzel vissza hozni nem tudod.
-Mit tudnál te erről?
-Meghalt a menyasszonyom az én hibámból. Szerinted nem tudom mit érzel?
-Sajnálom.-lehajtotta a fejét majd elengedte Camit.
-Menj el innen Devina, menj láss világot, keress új szerelmet.-mosolyogtam.
-Ilyenkor ezt kellene tennem?
-Igen, csak ezt teheted.
-Köszönöm Klaus és Camille nagyon sajnálom.
-Felejtsük el.-mosolygott Cami majd kezet nyújtott.
-Rendben.-próbált mosolyogni Devina is, majd kezet fogott Camivel.
-Menj Los Angelesbe, gyönyörű város.-feleltem mosolyogva.
-Jártál már ott?
-Rengetegszer.
-Akkor megnézem mi van ott.-mondta Devina majd eltűnt.
Kicsit féltem hogy ez a jó elmegyek csak egy kosza ígéret és amint lehetősége adódik rá vissza tér és csak keresztbe tesz Caminek, de bíznom kellett a megbízhatatlanban. Nem foglalkoztam tovább Devinaval sokkal jobban érdekelt az hogy mit tegyek. Mit tegyek? Maradjak itt Orleansban Camivel vagy menjek vissza Mystic Fallsba szint úgy Camivel. Sajnos nem tudom kiverni a fejemből a visszaköltözésemet hisz még is csak ott születtem, ott nevelkedtem.
Hiába érzem itt is jól magam, a szívem vissza vágy oda.
-Min gondolkozol megint?-szegezte felém kérdését Cami.
-Szeretek itt lenni de hidd el Mystic Fallsban sokkal jobb lesz nekünk.
-Még mindig a visszaköltözés? Ha ennyire szeretnéd vissza mehetünk de ne most..még ne most.
-Jó rendben.-mosolyogtam majd magamhoz öleltem.

                                                                  -Hónapokkal később.-

Fogalmam sincs pontosan meddig éltünk még New Orleansban, nem érdekelt hisz csak az lebegett a szemem előtt hogy lassan vissza térhetek oda ahonnan elindultam. Olyan fura érzések kaptak el mikor Mystic Fallsra gondoltam hogy féltem. Sosem éreztem ilyet.
-Indulhatunk?-kérdezem már ötödjére Camitől.
-Igen csak...igen!-felelte sóhajtva.
-Ahogy kérted úgy csinálunk mindent. Nem megyünk rögtön Mysticbe, szép lassan körbe nézünk itt, ott. Ezt szeretnéd nem de?-mosolyogtam.
-De igen, veled lenni akárhol csak nehéz itt hagyni-e házat.-mosolygott a falakat bámulva mire óvatosan becsuktam és rázártam az ajtót.
-Egy ajtó bezáródik egy új megnyílik.-kacsintottam majd az autóhoz sétáltunk. Csak sikerült megnevettetnem egy pár viccel így nevetve ültünk be a kényelmes kocsiba. 
-Lépj már a gázra mire meggondolom magam.-nevetett Cami majd a kezembe markolt.
-Jó indulunk.-mosolyogtam majd rátapostam a gázra. TO BÉ CONTINUED.:3

95.Szerelem és Davina bosszúja?

-Miért bámulsz?-kérdeztem csukott szemmel, éreztem magamon Cami perzselő tekintetét.

-Megnyugtat a látványod.

-Igen?

-Igen!-suttogta majd hozzám bújt.

-Ugye nem fogsz elhagyni, Klaus?

-Nem terveztem, Cami.-mosolyogtam.

-Nem élném túl ha elszakadnál tőlem.

-Melletted leszek ha így, ha úgy de melletted!-magam alá gyűrtem Camit.

-Hiszel nekem?

-Tennél olyat most, ami miatt el higgyem?-vadul mosolyogni kezdett mire hevesen megcsókoltam.

-Jó elhiszem.-felelte majd a szemkontaktust végig tartva lehúzott magához és ezúttal ő csókolt meg engem. Hihetetlen hogy már is ennyire összeforrtunk, mintha évek óta egyek lennénk pedig csak napok állnak mögöttünk. Elkalandozott a gondolatom egy kapcsolatról, hisz ha ennyire klappolunk miért ne? Sajnos a múltam magam mögött kell hagynom, és felejtenem kell. Elizabeth életem egyik csodája volt aki miatt lettem az aki és ezért mindig is hálás leszek neki. Hiába érez irántam ha bennem kétségek vannak. Elfogadja azt hogy nekem van két gyermekem két külön nőtől? Nem akarom megnehezíteni az életét, csak baj lennék neki.

A gondolatim megint győztek, elhatalmasodtak felettem így óvatosan kihágtam magam a csókból.

-Mi történt?-kérdezte tényleg, félve.

-Semmi csak..

-Csak?

-Nem akarom tönkre tenni az életed.

-Mivel tennéd tönkre?-szegényt sikerült összezavarnom.

-A múltam miatt.

-A gyerekeidre gondolsz?

-Például.-lehajtottam a fejem.

-Biztos vagyok benne hogy ők a világ legédesebb gyerekei akikkel biztos kifogok jönni. Sosem aggódj ez miatt.

-Ez kedves tőled, de félek hogy te ezt így..

-Nem gondolom komolyan?-maga felé fordította a fejem.

-Fontos vagy Klaus, most jelenleg a legfontosabb!

-És meddig marad így? Két hét, három?

-Azt akarom hogy örökké tartson!-mosolygott.

-Biztos vagy ebben?

-A legbiztosabb!-felelte magabiztosan.

-Köszönöm.-suttogtam majd megcsókoltam.

-De neked is választ kell adnod valamire.

-Hát had adjak választ.

-Mi most..így..-gondolkozni kezdett hogy mégis hogy fejezze ki magát.

-Együtt-e vagyunk?

-Hát..igen, ez lett volna a kérdésem.

-Ha most megcsókollak igen.-mosolyogtam.

-Melegen ajánlom hogy csókolj meg.-elnevette magát mire döntöttem. Megcsókoltam. Valami olyat leltem meg benne amit talán nem fogok többé senkiben sem, nem szalaszthatom el.
Nem éreztem a szerelmet, nem éreztem AZT a szerelmet amit Elizabethnél éreztem és nagyon remélem hogy csak még nem érzem, mert nekem csak az olyan szerelem kell! Cami iszonyat fontos lett nekem és mellette sokkal jobban érzem magam de kitudja mit hoz a jövő a kapcsolatunkban, még csak azt sem tudom hogy itt akarok-e élni New Orleansban.
-Min agyalsz?-kérdezte a csók után.
-Most csak rajtad.-mosolyogtam majd eldőlve az ágyon megcsókoltam.
-Ennyire szeretted?-kérdezte halványan mosolyogva.
-Ezt most nem értem.-feleltem a lánynak aki erre válaszul az ujjamon lévő gyűrűhöz nyúlt.
-Ja..ohh igen szeretem.-a sok emlék elő mászott a fejemből, a fájdalom előbújt a szívemből.
-Sajnálom hogy felhoztam.
-Ezek érzések elől nem bújhatok el.-mosolyogtam.
-Ez így van. Bár én ezt nem tudhatom, sosem vesztettem el szerelmet főleg ha az igaz szerelem volt. Nem tudom a helyedbe képzelni magam, de úgy érzem jobb hogy nem akarom átélni ezt a fájdalmat amit érzel, hisz ritka látni olyan férfit aki már ilyenkor könnyezik mikor felemlegetjük.
-Nem is szeretném hogy ezt érezd át, a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom.
-Én ennek ellenére kitartok melletted!
-Köszönöm.-mosolyogtam könnyes szemmel mire Cami mosolyogva magához ölelt.
A lyuk a mellkasomban mikor Camivel vagyok mintha gyógyulna de így hogy felhánytorgatom magamban az emlékét újra elkap a fojtó üresség. Ilyenkor minden remény elhagy és csak a fájdalom marad. 


                                                                             ***


-Aludjunk!-mosolygott Cami.
-Jó lenne kicsit pihenni.-sóhajtottam az órás beszélgetés után. Cami elnevette magát majd eldöntött az ágyon, hozzám bújt és határozott mozdulattal összekulcsolta a kezét az enyémmel.
A szíve oly hevesen de mégis ritmusosan vert. A szuszogása nyugtató hatással volt rám, a bőre illata csábító volt..boldog voltam azokban a percekben, órákban. Mintha vele jobb lehetne!
-CAMILLE!-jött az éles, női hang a bejárati ajtó felől.
-Vendéget várunk?-kérdeztem kómásan.
-Davina..-suttogta Cami.
-Az meg kicsoda?-amint ezt kimondtam egy fekete hajú nő jelent meg a szobában.
-Miért? Camille, Miért?-kérdezte a nő egyre-egyre idegesebben.
-Sajnálom, meg kellett tennem!
-De még is miért?
-Szerintem te azt nagyon jól tudod.
-Klaus?-kérdezte hunyorítva.
-Hello?-fogalmam sincs ki ez de ő mégis tudja a nevem.
-Szerelmeskedtek?
-Ehhez semmi közöd.-felelte Cami.
-Ha te megtetted velem, én is megteszem veled.-kacagott a nő.
-Na ha jól értelmezem te Marcel barátnője vagy..voltál. Mivel Cami megölte őt így te is megszeretnél engem hogy érezze a fájdalmat amit okozott neked.-gondolkoztam a szavaim után.
-Szóról szóra igaz.-mosolygott.
-Sajnos el kell keserítselek. Nem fogsz te se hozzám, se pedig hozzá nyúlni. Szépen elmész és feldolgozod a fájdalmat.
-Ohh és már is jegyesek vagytok?
-Nem.-felelte flegmán Cami.
-Akkor?-mutatott az ujjamon lévő gyűrűre.
-Most a mi életünkkel fogsz foglalkozni?
-Nem, én mér megyek is.-vigyorgott majd az ablakhoz ugrott.-De még találkozunk.-vigyorgott tovább aztán kiugrott az ablakon.
-Alig várom.-sóhajtottam majd az ágyra dőltem.
-Davina Claire, Marcel hatalmas szerelme. Tény és való nagyon szerették egymást de ennek így kellett lennie még ha most gyötör a bűntudat.-felelte Cami.
-Elmúlik. Egyszer elmúlik minden, a fájdalom a jókedv, a szomorúság a boldogság. Elmúlik a bűntudat és minden más. Semmi sem állandó.-mosolyogtam majd magamra húztam Camit.
-És a szerelem?
-Az igaz és az őszinte sosem.-mosolyogtam mire Cami vadcsók csatába kezdett.
-Aludjunk végre.-mosolyogtam majd betakartam magunkat, összebújtunk és végre mély álomba zuhantunk. 

94.Camille.

-Klaus!-kiáltott Mason.
-Igen?-kérdeztem komásan.
-Ha tizenkétszer nem hívott Cami akkor egyszer se.-Csak feküdtem ott elemezve minden szavát, hirtelenjében fel sem fogtam hogy mit mondott. Miden szaván elgondolkoztam még is csak a 'Cami' maradt meg. Eszembe jutott hogy ma újra találkozunk így kikeltem az ágyból.
-Jó reggelt.-ki sétáltam Masonhez.
-Jó reggelt.
-Én lassan indulok.-mondtam a saját tükörképemet bámulva.
-Igen, Camillehoz.
-Ki máshoz?-nevettem majd egy utolsó szempillantást vetettem a tükörbe amiből egy mosolygós fiú nézett vissza rám. Újra mosolygok és néha úgy hogy észre sem veszem. 
-Menj már.-rám szólt Mason majd kitolt az ajtón.
-Azért a kocsi kulcsom oda adod?
-Ja persze.-elvette az asztalról majd a kezembe nyomta. Beültem a kocsiba majd a házig meg sem álltam. Annyira vágytam rá, vágytam a hangjára, vágytam a nézésére, az érintésére, a csókjára..mindenére. A hatalmas mosollyal az arcomon leparkoltam a ház előtt, a motorbőgése abba maradt mire az ajtóhoz száguldottam és határozottan bekopogtam. 
-Végre.-suttogta Cami mire a nyakamba vetette magát. Szorosan magamhoz öleltem apró, vékony testét, mélyen belélegeztem fenséges illatát. 
-Alig ismerlek még is megőrjít a hiányod, mikor nem vagy velem.-suttogtam az ölelésben.
-Csókolj meg.-felelte válaszul, én pedig eleget téve  kérésének megcsókoltam. A csók közben lenyomta a kilincset, át karolta a nyakam és behúzott a házba. 
-Elbizonytalanodtam.-mondta a lány majd leült a kandalló előtti szőnyegre.
-Ami alatt azt érted hogy?-leültem vele szemben.
-Senkit sem engedtem közel magamhoz de valahogy téged muszáj. Szinte nem is tudom kivagy de nélküled úgy érzem mintha elveszett lennék.
-Hidd el ezzel én is így vagyok. De akkor ismerkedjünk.-mosolyogtam.
-Te tudod mi történt velem és a családommal, most én is tudni szeretném mivan a tieddel.
-Az édesanyámmal nem tartom a kapcsolatot aminek igazából nincs konkrét oka, csak egyszerűen szétszakadt a családunk. Az édesapám a legnagyobb örömömre meghalt. Ezen kívül van három csodálatos testvérem akikkel mindig és mindörökké együtt leszünk.-mosolyogtam.
-Miért örülsz ennyire apád halálának?
-Ennek is megvan a maga kis története, a lényeg hogy utált minket. Neki mi nem a gyermekei hanem nyűg voltunk. Mind a négyünkkel rosszul bánt de főleg velem, aminek annyi volt az oka hogy én kiálltam a testvéreim mellett és mikor jött az apai szigor nem hagytam hogy bántsa őket. Be álltam mindenki elé így engem vert de elviseltem miattuk.
-Ez nagyon aranyos. De már csak egy kérdés, hogy halt meg?-kérdezte elkerekedett szemekkel.
-A...menyasszonyom ölte meg mert már ő sem viselte el azt hogy keresztbe tesz mindenkinek és őt is bántalmazta fizikailag és lelkileg is.
-Menyasszony?
-Nekem van egy fiam. A fiam barátnője volt, együtt éltek már rengeteg ideje mikor kiderült hogy Tyler kihasználja őt. Elizabeth a lány, eljött a házból. Egy padon találtam rá és kötelességemnek éreztem haza vinni mert még sem aludhat ott. Beleszerettem, ő is belém és igen..megkértem a kezét de rá pár napra elhunyt. Ami belőle maradt nekem egy közös gyermek aki a szemem fénye lett.-mosolyogtam.
-Nem tudom mennyire fáj erről beszélni, de rá kérdezek. Miért halt meg?
-Nem hittem neki. Így ön kezűleg vetett végett az életének. A karjaimban halt meg.
-Sajnálom.-suttogta.
-Te jössz. Hogy állsz a kapcsolatokkal?
-Megfoglak lepni most.-mosolygott.
-Hát lepj meg.
-Te vagy az első, és iszonyatosan remélem hogy az utolsó is.
-Ezt most..-teljesen elállt a lélegzetem.
-Igen jól hallottad ezért is vagyok elbizonytalanodva hogy te ezt komolyan gondolod-e hisz én annyira alul maradtam és úgy érzem hogy te sosem fogsz engem szer..-nem beszélhet hülyeségeket így inkább megcsókoltam, hogy elhallgattassam.
-Mit érzel?-kérdezte félve.
-Irántad? Megfogtál, vonzódom hozzád és most te tartott bennem a lelket és a kedvet az élethez. Fogalmam sincs mi lesz ebből...vagy velünk de nem hátrálok meg, most nem. Csak veled, melletted tudom most elképzelni magam.-mélyen a szemébe néztem.
-Ne nézz így rám..-lesütötte a szemét.
-Miért ne?
-Mert kényszert érzek arra hogy az öledbe feküdjek és megcsókoljalak.
-Hát tedd meg.-mosolyogtam a padlót bámuló lányra. 
-Beléd fogok szeretni.-suttogta.
-Az sosem baj.
-Biztos?-felkapta a tekintettét.
-Gyere már ide.-megfogtam a csuklóját és oda húztam az ölembe. 
-Szóval az a bizonyos első csókod..
-Veled volt tegnap este.-mosolygott.
-Szóval akkor összesen négyszer csókolóztunk eddig?
-Háromszor, tegnap, mikor megérkeztél és az előbb.-gondolkozni kezdett majd elmosolyodott.
-Négyszer.-feleltem majd újra megcsókoltam. Ez a csók sokkal érzelmekkel telibb volt és vadabb. Egymás karjaiban csókolózni a sercegő, pattogó kandalló hangját hallva egy pihe-puha szőnyegen. Csodálatos pillanat volt.
-Ha ezek után elmész..-suttogta.
-Nem megyek el.-mosolyogtam a gyönyörű nőre.
-Itt alszol?-felcsillant a remény a szemeiben amitől csak varázslatosabb lett.
-Itt aludjak?-'elgondolkoztam.'
-Igen igen igen!
-Hát..most adjam be a derekam?
-Ha be adod ha nem, itt maradsz velem.
-Biztos vagy ebben?-vigyorogtam.
-Megkötözlek.
-Jó itt maradok.-elnevettem magam majd magamhoz szorítottam. Sejtelmem sincs hogy mennyire ideig ölelkeztünk elterülve a földön, de jól esett. Valami éreztem ami boldoggá tett.
Minden perc amit együtt töltünk maga a csoda. Az érzés ami elfog mikor meglátom, vagy a gondolatok amikor hozzám ér. Be fogok szeretni, amitől eléggé tartok de hisz boldoggá tesz akkor miért? 

                                                                            ***
A lány fölé hajoltam aki már mély álomban volt. Megcsókoltam a homlokát majd felemeltem és bevittem a szobába. Lefektettem az ágyra majd mellé másztam. Óvatos mozdulatokkal betakartam magunkat. Cami átnyúlt a másik oldalra ahol én feküdtem, a szája mosolynak eredt mire oda húzódott hozzám.
-Aludj.-suttogtam majd az egyik kezemet a lány derekához tettem a másikkal pedig a haját simogattam. Ő a fejét a mellkasomra tette az egyik lábával pedig átkulcsolta az enyémet. A gondolataim nem eresztettek így csak bámultam a plafont és gondolkoztam. Nem tudom mi lesz velem, itt vagyok New Orleansban a világ negyedik olyan nőjével aki iránt tudok érezni, akiért harcba szállnék a gonosszal..aki miatt meghalnék. Hiányzik a Mystic Fallsban töltött idő, minden porcikám oda húz vissza. Hisz ott nőttem fel, ott lettem az aki. Ott vannak a testvéreim és az én csodaszép gyermekeim. Tudom hogy vissza kell mennem de nem tudom Camit itt hagyni és ha belegondolok...nem is akarom! A reménybombája újra robbant az életembe.