25.Kapaszkodó.

'Nézd de édesek.'
Erre ébredtem fel, valaki a házban volt de mire kinyitottam a szemem eltűntek.
A hang egy kedves női hang volt, bár ismeretlen.
-Tyler? Hallottad?-kérdeztem de ő csak nyöszörgött.
-Tyler..Tyler..Tyler..-ismételgettem a nevét.
-Életem?-kérdezte csukott szemmel.
-Nem hallottad az előző hangot igaz?
-Őszintén? Nem.-felült majd csak nézett.
-Most mi van?-kérdeztem karba tett kézzel.
-Na mond, milyen hang?
-Egy női hang és azt mondta "nézd milyen édesek.".-mondtam komolyan Tyler pedig kinevetett.
-Szép álom.-mondta nevetés közben.
-Ez így volt.-ráugrottam.
-Dehogy volt.-mosolygott.
-De....lehet hogy tényleg álmodtam.-gondolkoztam.
-Magunkról álmodozol?-suttogta a fülembe.
-Igen, látod még álmomban is mi vagyunk a legfontosabbak.
-Vissza megyünk vagy akarsz maradni még itt?-kérdezte majd magához ölelt.
-Maradjunk még kérlek.-lehunytam a szemem.
-Maradunk.-suttogta.
-LÁTTAD?-felugrottam majd az ablakhoz rohantam.
-Micsodát életem?-sóhajtott Tyler.
-Valaki elsuhant itt.-nézelődtem.
-Gyere ide, nincs ott senki.-mondta Tyler.
-De ott volt valaki.-mondtam majd oda mentem Tylerhez.
A saját szememmel láttam hogy valaki elsuhant ott, és már abba se vagyok biztos hogy álmodtam valaki a házban volt mielőtt felkeltem, de kicsoda? Ahh csak remélem nem Niklaus és a fia. Tyler elaludt a kanapén gondoltam nem keltem fel így felmentem az emeletre, ami közel sem olyan könnyű mint amilyen könnyűnek hangzik, felmenni egy lépcsőn? pff mi nehéz abba? Minden lépcsőfok amit magam mögött hagyok egy-egy lyukat ver a  mellkasomba.
Két éve nem jártam fent az emeleten, mikor itt éltem a lenti mosdót használtam a kanapén aludtam a lépcső közelébe se mentem most pedig a felénél állok. Mikor felértem az első az én szobám volt ahova beléptem. Rózsaszín habos-babos kislány szoba az ágyon pedig ott volt...ott volt az amiről azt hittem sose lesz meg többet..ott ült az ágyon az a maci amit tőlük kaptam a 5.születésnapomra emlékszem sehova sem mentem nélküle, berohantam a szobába elvettem a macit az ágyról majd kirohantam az ajtót pedig becsuktam nem akarom látni majd megfordultam hogy lemegyek és szembe találtam magam a szüleim hálószoba ajtajával álltam az ajtó előtt és farkas szemeztem a kilincsel, bemenjek vagy ne? A kezem óvatosan a kilincsre emeltem vettem egy mély levegőt majd benyitottam az ajtót belöktem így kitárult elém a szoba.
Az illat megcsapott a szemem könnybe lábadt gondoltam bemegyek körbe nézek és így tettem.
Mikor beléptem a szobába egy doboz volt az ágyon és tisztaság, semmi más..a dobozt félve közelítettem meg de valahogy odavonzott magához mikor kinyitottam elöntött a fájdalom, mintha megint léket vertek volna a szívembe, mintha megint egy hatalmas űr tátogna a mellkasomba..régi fényképek, belekapaszkodtam a dobozba, majd magammal rántottam a földre, a fényképek rám borultak. Apa megpuszil, anya átölel, mindenki boldog és mosolyog.
Miért vették el tőlem őket ilyen gyorsan? Még kislány voltam, egy icipici sebezhető kislány.
Öt éve hagytak itt, egyedül, minden és mindenki nélkül, egyedül kellett talpra álljak, egyedül kellett meg tanulnom élni, és gondoskodni magamról pedig szükségem lett volna még a dajkálásra, szeretettre, RÁTOK! A fájdalom elviselhetetlen lett, túl sok volt ez így nekem, kitört belőlem minden, zokogni kezdtem, ordítottam a fájdalomtól.
-ELIZABETH.-hallottam Tyler kétségbe esett kiabálását.
Ültem a földön a képeket néztem de minden homályos lett a könnyektől majd megláttam valakit a sarokban.
-Anya?-kérdeztem.
-Kislányom.-suttogta.
-Miért hagytál magamra?-zokogtam.
-Sajnálom, de hidd el nagyon büszkék vagyunk rád.-suttogta majd ott hagyott.
-NEEEE GYERE VISSZA!!! ANYA!!-ordítottam.
-Elizabeth, életem, nyugodj meg, nyugodj meg.-magához szorított.
-Anya itt volt, láttam őt, beszéltem vele.-rá néztem Tylerre kisírt szemekkel.
-Menjünk vissza hozzám.
-Nem, maradni akarok kérlek.-sírtam tovább.
-Rendben.-magához szorított.
-Tyler, nagyon fáj.-suttogtam.
-Tudom életem.-még jobban ölelt.
-Te töltöd be azt a nagy űrt amit ők okoztak.-zokogtam.
-Minden rendbe jön megígérem.-mondta Tyler.
-Te is elfogsz egyszer hagyni.
-Nem, emlékszel 'örökkön öröké'?-a kezei közé fogta az arcom és mélyen a szemembe nézett.
-Szeretlek, sose foglak elhagyni.-mondta amitől megnyugodtam.
-Te vagy a kapaszkodóm.-nyeltem egy nagyot.
-Micsoda?-értetlenkedett.
-Mikor, meghaltak én összezuhantam és mikor ezt megtudta az iskola elküldtek psyhológushoz aki azt mondta mindenkinek van egy 'kapaszkodója' és azt mondta én még nem 'futottam' vele össze, a kapaszkodó az aki akkor is megnyugtat ha teljesen összetörtél, aki egy szóval boldogabbá tesz, vele biztonságban érzed magad, mikor azt mondtad 'szeretlek, sose foglak elhagyni.' hirtelen biztos voltam abban hogy te mellettem leszel örökre és ettől kevésbé fáj.
-Ebbe biztos is lehetsz, le se tudsz vakarni magadról.-mosolygott.
-Mikor eljöttem tőled ürességet éreztem, és mikor megjelentél az ajtóban az üresség feltöltődött.
-Mikor elmentél ürességet éreztem, és mikor megláttalak az ajtóban boldog lettem, hogy újra látom a tökéletes arcod, a gyönyörű szemed a tökéletes ajkaid, mindened.-megcsókolt és akkor biztonságban éreztem magam, megtaláltam a kapaszkodómat. Szeretem.