92.New Orleans

Életem egyik legnehezebb döntése volt otthagyni a házat ahol eddig éltem. El kellett szakadnom mindentől és mindenkitől. Mikor kiléptem a házból hatalmas ürességet éreztem magamban, az üresség egy tátongó lyuk a mellkasomban ami nem akar begyógyulni. Kicsit elveszve éreztem magam így, mindenki nélkül. Nem mehetek vissza már a birtokra mondván hogy meggondoltam magam nem megyek sehova, ezt nem tehettem meg így hatalmas egy levegő vétel után elindultam New Orleans felé. New Orleans, a város amit ezer éve a családunk épített fel, tette népszerűvé és népesítette be. Ez a város az ahol minden természetfeletti biztonságban élhet, vadászok és más zavarótényezők nélkül. Vámpírok, vérfarkasok, hibridek, boszorkányok és eretnekek élnek ebben a városban, nem beszélve a halandókról akik mit sem tudva élnek sok-sok vérrel táplálkozó bestia között. Az általunk épített városban éltünk egészen addig emeddig nem kényszerített bele a mi bosszúálló apánk a menekülésbe. El kellett menekülnünk a szeretett városunktól ami a mi kezünk alatt állt, amit mi szívünket lelkünket bele adva építettünk fel. A testvéreim rám osztották a város pártfogója című szerepet hisz akkor én voltam a legvérfagyasztóbb hibrid a városban akivel senki sem mert szembe szállni. Félve, remegő hangon szólítottak nevemen az emberek uhh a rettegett Niklaus Mikaleson.

Hiába voltam egy vérengző vadállat akkoriban tudtam hogy nem tarthatom örökös félelemben az ott élőket így eldöntöttem hogy egy szabályt fogok felállítani. Mindenki azt teszi s mindenki úgy teszi ahogy szeretné, de az az egy szabály betartása KÖTELEZŐ volt. A fajok közötti vérontás halállal büntetendő. Számomra nem számított hogy egy vérfarkas és a vámpír között konfliktus zajlik aminek akar rossz vége is legyen nem érdekelt addig ameddig nem egy fajba tartoztak, hisz a fajok között legyen meg a tisztelet. Mivel mi apánk miatt elmenekültünk a városból, valakinek át kellett vennie a várost kellett egy új pártfogó aki nem más mint Marcel lett. Reményekkel teli szívvel léptem át New Orleans határát. Reménykedtem hogy minden a régi maradt hogy Marcel mindent úgy tett-e ahogy megígérte és hogy a városomban lévő egyetlen szabály még mindig áll.

-Marcel?-szólítottam meg a nekem háttal álló férfit.

-Klaus!-ahogy kimondta a nevem a több száz ember aki ott volt csendben maradt, Marcel pedig vigyorral az arcán felém fordult, amin megbizonyosodott róla hogy tényleg én vagyok megölelt.

-Mit keres te Orleansban?-kérdezte mosolyogva.

-Kicsit el kellett szakadnom Mystic Fallstól.

-Gyere beszéljünk!-félre rántotta a fejét majd elindult előre. Mikor körbe néztem mindenki kikerekedett szemmel nézett rám, kicsit ijesztő volt hogy ennyi év elteltével még mindig így emlékeznek a nevemre s a kilétemre. Sóhajtottam majd Marcel után mentem.

-Na mesélj, mit történt?-megálltunk egy erkélyen ami tökéletes kilátást nyújtott New Orleansra

-Felejteni jöttem el, ne hozzuk fel.-mosolyogtam a várost bámulva.

-Értettem, de nézz csak körbe, ez a hely mindig vissza vár téged.-vigyorgott-

Fentről minden a réginek tűnt mintha el se mentem volna ám valamit muszáj volt észre vennem. 

-Marcel, ott meg mi folyik?-kicsit kiakadtam.

-Ez már normális dolog.-mosolygott tovább.

-Nem!-leugrottam az emeletről majd szét szedtem a két egymást tépő vérfarkast.

-Mikaelson?-kérdezte hát az egyik.

-Ahogy mondod.-bólintottam.

-Gyere vissza és csinálj vissza mindent.-suttogta majd elfutott.

-Ez még is mit jelentsen Marcel?-szerintem jogosan vontam kérdőre.

-Klaus, elmentél! Minden megváltozott.-felelte Marcel büszkén.

-De úgy tudom megígértél valamit, az egyetlen szabályomat továbbra is betartatod!

-Az én városom lett. Az én szabályaim játszanak.-kinevetett majd ott hagyott.

Mi az hogy az ő városa lett? Az én városom marad mindörökké. Az én kezeim között lett belőle város..lett belőle New Orleans. Semmi sem érdekelt most, csak hogy vissza szerezhessem azt ami az enyém, vissza akarom kapni a városomat és azt akarom hogy újra én legyen a legrettegettebb hibrid itt! 

-Marcel!-szólítottam meg dühösen.

-Mit szeretnél?-felém fordult mire az ott lévő több száz ember körbe állt minket.

-Vissza szerezni azt ami enyém!

-Pontosabban?

-A tiszteletem és a városom.-álltam elé büszkén.

-Ez már az én városom Klaus! Az én szabályaimmal az én döntéseimmel.

-Ha én nem élnék ez nem lenne.
-Ez már nem fontos.

-Nem tudod mibe kezdtél bele Marcel!-feleltem majd megfordultam.
-Miért mit fog csinálni a nagy Niklaus?-kérdezte cinikusan.
-Nem akarod megtudni.-sóhajtottam majd a tömegből kihúztam egy vérfarkast aki elvittem magammal.
-Kezdj el mesélni kis farkas.-oda nyomtam a farkast a falhoz.
-Marcelről és az uralkodásáról?
-Nem, arról hogy mit csináltál tegnap. Ne dühíts tovább.
-Borzalmas hogy Marcel irányítása alatt áll ez a város. A szabályai kihatással vannak mindenre.-felelte.
-Mesélj azokról a szabályokról.
-A fajok közötti rivalizálás már megengedett. A vérfarkasok, eretnekeket és a boszorkányokat háttérbe szoríttatta. A vámpírok városa lett.
-És mit értesz az alatt hogy háttérbe szoríttatta?
-Azt hogy ha mi így rossz mozdulatot teszünk megöl minket. A boszorkányok és az eretnekek nem varázsolhatnak, a vérfarkasok nem változhatnak át nyilvánosan és csak a fajtársaikat haraphatják meg, ha érted hogy értem.
-Eddig mindent értek! És akkor ha valaki szabályt szeg halál vár rá?
-Így ahogy mondod.
-Köszönöm az információt kedves...?
-Mason.-vigyorgott.
-Rendben Mason, szeretnéd ha véget vetnék Marcel terror uralmának?
-Nem szeretném. Akarom!-felelte ördögi tekintettel.
-Ez a beszéd.-felnevettem.
-És mi a terved?
-Hány hibrid él ebben a városban most?
-Te vagy az egyetlen aki átlépte a határt. Marcel szerint a keverék korcsoknak nincs helyük New Orleansban így száműzte a hibrideket.
-Keverék korcsok? És az eretnekek?
-Az eretnekek a varázslat miatt maradhattak, hogy erősítsék a boszorkányokat ha városnak védelemre van szűksége.
-Nem tudja még Marcel mi vár rá.
-És már tudod mit kéne csinálnunk?
-Szabályt fogunk szegni.-vigyorogtam.

-Akkor menjünk.-felelte majd ténylegesen elindultunk vissza a tömegbe.
-Marcel.-szólítottam meg a nagyképű férfit aki egykor a barátom volt.

-Niklaus.
-Komolyan? Ezt művelted a városommal?-nevettem.
-Ez már nem a te városod, az enyém. Csak az enyém. Itt én vagyok a király! Mutass némi tisztelet felém.
-Tiszteletet? Keverék korcsok tiszteletére nincs szükséged.
-Áruló!-kiáltotta Marcel mire a mellettem álló farkast két vámpír lefogta.
-Ugyan fiúk, ne játszunk ilyet.
-Öljétek meg!-szólt a csicskásaira Marcel. Olyan voltam mint egy kapcsoló. Valami hirtelen kattant és azt mondta nem hagyhatom hogy megöljék. Megbízott bennem, nem árulhatom el mintha nem érdekelne, meg kellett mentenem. Vettem egy mély levegőt amit dühösen kifújtam és megharaptam a két vámpírt aki az új társamat fogták.
-24órájuk sincs hátra.-feleltem majd letöröltem a vért az arcomról.
-Nem lett volna szabad ide jönnöd Klaus.
-De már itt vagyok.
-De miért??-mintha félne.
-Eredetileg? Felejteni jöttem. Időközben? Vissza szerezni azt ami az enyém.
-De nem fog menni.-csettintett majd elé ugrott számtalan vámpír.
-Fogynak majd a csicskásaid.-nevettem.
-Ha megtudsz harapni a tied a város és az irányítás. Sok sikert.-vigyorgott a sok vicsorító vámpír mögül.
-Csináljuk.-megrázta a fejét Mason, akiből már is vérengző vérfarkas lett. Bólintottam majd Masonnel együtt a csapatnak támadtunk. Mason utat adott Marcelhez. 
-Kérem had csináljam én.-lépett ki a tömegből egy gyönyörű szőke nő. Meg se tudtam szólalni, hagytam hogy tegye amit szeretne. Elkántált mellettem egy varázsigét amitől Marcel a földre hullt. 
-Köszönöm.-felelte majd elindult előre.
-Mason, mindjárt jövök.-meg sem várva Mason válaszát a nő után siettem.
-Hölgyem.
-Tessék?-felém fordult.
-Miért volt fontos az hogy ön ölhesse meg?-valami megfogott benne.
-Egyszer megfogadtam hogy valahogy bosszút állók rajta, mellesleg tegeződjünk.-mosolygott majd felém nyújtotta a kezét.
-Ohh persze, ahogy szeretnéd.-mosolyogtam majd kezet csókoltam.
-Camille O'Connell.
-Niklaus Mikaelson.-mosolyogtam.

-Nagyon bízok abban hogy találkozunk még.-vigyorgott a nő majd a haját hátra dobva elment.
Fogalmam sem volt mivan velem. Úgy söpört el a bájával mint egy hurrikán. A hosszú szőke haja, a szemének ragyogásra..mintha csak Elizabethet láttam volna....
-Szeretnélek haza kísérni!-szóltam az egyre távolodó nő után.
-Ohh Klaus, ez nagyon figyelmes de nem szükséges.
-Ragaszkodom hozzá!-feleltem majd utána mentem.
-Nem szükséges Klaus.-mosolygott.
-Ez esetben..-mosolyogva megfordultam.
-Jó azért ne menj el.-suttogta.
-Miért akartál bosszút állni Marcelen?
-Megölte mindenkimet.-felelte fájdalommal a hangjában.
-El meséled?
-Igazából rövid történet. Egy eretnek család vagyunk aki itt keverék korcsnak számít. Marcel és az apám nem szimpatizáltak egymással így bármelyik eretnek vagy boszorkány varázsolt a mi családunkat büntette, így szép lassan elfogytak a családtagjaim és én maradtam egyedül.-felelte mosolyogva.
-Sajnálom.-teljesen át éreztem azt amit mondott.
-Hát itt volnánk, a szerény kis otthonom.-felelte Cami.
-Remélem még találkozunk.-mosolyogtam.
-Ne aggódj, fogunk.-kacsintott.
-Holnap egy vacsora?-vetettem fel.
-Hétre gyere értem.-vigyorgott majd bement a házba.
-Akkor holnap hétre itt leszek.-tudtam hogy még hallja, és szinte magam előtt láttam ahogy elmosolyodik. Valami megfogott benne.