Hatalmas könnycseppek csordultak még mindig végig az arcomon majd sóhajok közepette felálltam a karomban alvás gondolatát felidéző lánnyal együtt. Minden erőmet és gondolatomat össze szedve a Mikaelson birtokra felé vettem az irányt ahol gondolom most aggódva járkálás megy fel-alá, mindenki a másikat kérdezi hogy vajon megtette-e? Nem tudtam akkor uralkodni magamon így a házhoz érve berúgtam az ajtót. Mikor megláttam a többiek reakcióját a karomban fekvő lány látványa miatt, bűntudatom támadt hisz ki miatt tette amit tett?
-Ezt nem hiszem el..-suttogta Rebekah.
-Nem..nem és nem!!-lépett oda Enzo majd meg végig simította a kezét Elizabeth arcán.
-Leviszem..-suttogtam.
-Hol találom meg anyát?-lépett ki mosolyogva Nikolina a szobájából.
-Ez..-szélsebesen ott termet közöttünk.
-Apa..-suttogta Nikolina, a szemei megteltek könnyekkel.
-Sajnálom.-nyögtem ki.
-Nem halhatott meg!
-Pedig megha..-a hangom elcsuklott így inkább ott hagytam őket és levittem a kriptába.
-Mindig is azt gondoltam ha egyszer lehozza ide a másik a másikat, akkor te hozol engem és nem én téged. Sajnálom hogy nem hittem neked és hogy eltaszítottalak magamtól.-suttogtam a lánynak akit már betettem a 'helyére'.
-Mindennap lejövök hozzád és itt leszek melletted..-elsírtam magam. Ha férfias ha nem, elsírtam magam. Ő volt az életem értelmének értelme, nélküle semmi sem az ami volt.
Megcsókoltam Elizabeth hideg homlokát majd fájó szívvel ott hagytam.
-Sajnálom srácok.-suttogtam lehajtott fejjel. Meg se várva a válaszokat felmentem a szobába.
Minden annyira más nélküle, a levegő vétel nehezebb az ágy kényelmetlenebb..hiányzik.
Sóhajtva leültem gondolkozni de nem jutottam semmire. Ki akartam kapcsolni az érzéseimet de annyira szeretem hogy nem érne semmit, meg akartam halni de nem tudtam volna mert akkor nem érzem majd a hiányát, el akartam menni de nem tehetem meg mert itt vannak a többiek akik nem menekülnek el a problémáik elől ezért én se tehetem meg. Csak ülök egy helyben és azon gondolkozom mi lett volna ha? Ha hiszek neki, ha bízok benne? Talán most itt lenne mellettem és magamhoz ölelhetném, megcsókolhatnám. A gondolataimat Elijah hangja szüntette meg az ajtó másik oldaláról.
-Bejövök!-mondta határozottan majd benyitott.
-Mit szeretnél?-kérdeztem lehajtott fejjel hisz nem láthatja hogy az eddig megtörhetetlen tetvére iszonyatosan megtört.
-Beszélgetni szeretnék Niklaus.-felelte majd leült mellém.
-Egyedül akarok lenni.
-Már pedig nem foglak egyedül hagyni, főleg nem ilyenkor!
-Igen tudom, az az ezeréves ígéret teszi ezt de most ne éljen.
-Mindig és mindörökké.-suttogta Elijah az ígéretünket ami a testvériségünknek szól. Isten se tartja már számon hány évszázada ígértünk meg egymásnak Kolal, Rebekahval, Elijahval és jómagammal hogy 'mindig és mindörökké' együtt leszünk addig amíg mind a négyünk szíve meg nem szűnik dobogni.
-Ez az egész az én hibám.
-Nem Klaus ez az én hibám.
-Klausnak szólítottál..-felkaptam a tekintettem majd a testvérem arcát pásztáztam.
-Ki érdemled már..de tényleg valahol ez az egész ami történik az én hibám, nálam vagy miattam kezdődött. Ha akkor nem engedek a csábításnak és elfojtom az érzéseim nem történik meg az ami miatt elhitted hogy mi újra.
-Mindenki követ el hibákat, csak a hibáink között a következmény különbözik.
-Hidd el mindenkinek nehéz. Neked az életed, Enzonak a testvére, Rebekahnak a legjobb barátja, Kolnak egy remény, nekem pedig a boldogság volt.-mosolygott Elijah.
-Miatta más lettem, miatta jobb lettem.
-Igen tudom, és félek is. Hogy így hogy ő nincs mennyire térsz vissza a régi Niklausba.
-Tudod, nem szeretnék vissza térni. Sőt egyenesen elkerülném azt az énem.
-A régi éned volt Niklaus, ez aki most vagy na ő Klaus.-felelte majd a kezét a vállamra tette.
-Mindig és mindörökké.-mosolyogtam Elijahra.
-Mindig és mindörökké.-mosolygott vissza majd magamra hagyott.
Rettentő gyorsan telt az idő, egy szempillantás alatt beesteledett. Gondoltam lefekszek és kialszom magam végre, de nem jött össze. Pedig én megpróbáltam. Egy jó ideig forgolódtam majd csak a plafont bámultam.
-Nem bírom.-suttogtam magamban majd ki keltem az ágyból és le mentem a kriptába.
Mikor lementem és megláttam Elizabeth hófehér arcát valahol úgy éreztem itt van velem, itt van és tudja hogy mennyire szeretem.
-Így már sokkal jobb.-leültem egy székre ami koporsó mellett volt, megfogtam a lány kihűlt kezét majd elaludtam.
-Nik!?-kiáltott Rebekah miután meggyőződött róla hogy nem vagyok a szobába.
-Lent van.-suttogta Kol majd a kripta ajtajára mutatott.
-Mit csinál?
-Ott aludt.-húzta el a száját Kol.
-El kell temetnünk, ő nem maradhat a kriptába. Ha eltemetjük könnyebb lesz elengednie és tovább lépnie.
-Nem!-sétáltam a többiekhez.
-Ezt kell tenni Klaus.-felelte Elijah.
-Klausnak hívtad...-gondolkozott Rebekah és Kol.
-Bizonyított.-zárta le egyszerűen.
-Nem temetjük el! A kriptában marad, ott kell maradnia.-suttogtam elgyengülve.
-Lásd be, el kell temetnünk.-lépett mellém Enzo.
-Azt mondjátok hogy jobb lesz az után?-kérdeztem mire mindenki vadul bólogatni kezdett.
-Ezen a földön lévő legszebb temetésnél is szebbet akarok!!-feleltem erélyesen majd átmentem Tylerékhez.
-Apa?-mosolygott Tyler.
-Szia.-suttogtam. Az erőm Tyler és Noel láttán eltűnt.
-Mi járatban vagy itt?-mosolygott tovább a fiam.
-Hivatalosak vagytok egy ma lezajló temetésre.-feleltem.
-Ne..-a mosoly egyik szempillantásról a másikra tűnt el az arcáról.
-De! Szeretném ha átjönnétek segíteni és minél hamarabb lerendezni ezt az egészet.
-Rendben.-felelte alig hallhatóan majd Noellel és Hayleyvel karöltve vissza mentünk a birtokra.
-Minden kész!-ezzel a mondattal várt minket a ziháló Kol.
-Meg is csináltatok mindent?-kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
-Igen.-mosolygott Rebekah fájdalmasan.
-Menj nézd meg.-suttogta Elijah. Kicsit félve elindultam a kertünk felé. Nem volt elcsicsázva, minden pont olyan volt mint kellett lennie. Elizabeth gyönyörűen fel volt öltöztetve, kisminkelve..ha nem feküdt volna egy matt fekete koporsóban talán elhiszem hogy él csak épp alszik. Ott álltam a koporsó felett a lányt bámulva mikor akaratlanul is de elhagyta a szemem egy pár könnycsepp.
-Ki tettek magatokért.-feleltem az éppen kiérkező embereknek.
-Menj öltözz át.-mondta Rebekah mire sóhajtva megfordultam. Mindenki fekete ruhában volt már, s kezükben egy egy fehér rózsa. Bólintottam majd felmentem a szobába. Lassan átöltöztem majd elindultam kifele mikor a szemem sarkából észrevettem valamit. Valamit ami miatt a szemem újra könnyekbe burkolózott. Egy hanyagul összehajtott levél és..Elizabeth gyűrűje. Vacilláltam mit tegyek mire a már amúgy is remegő kezemmel elvettem a papírt.
'Niklaus! Sosem gondoltam hogy ennek most s így lesz vége. Annyira utálok ilyen leveleket írni, de személyesen nem tudom elmondani ezt hisz ha még látnálak most talán nem tenném meg azt amire készülök. Muszáj vagyok megindokolni a tettemet. Miért fekszek most ott ahol? A hiányod és a szavaid fájdalma kényszerített oda, nem bírtam így élni, nem bírtam nélküled élni. A gyűrűt levettem hisz ez a gyűrű a szerelmünket jelentette számomra amit te visszavontál, pedig semmi más vágyam nem volt ebben az életben minthogy hozzád mehessek és boldogan éljünk addig ameddig csak tudunk. Nem terveztem több mindent írni. Szeretlek Niklaus!'
-Elcsesztem.-suttogtam magamban majd odanyúltam a gyűrűért, amit egy ideig néztem majd zsebre tettem. A levelet betettem a fiókba majd lementem a többiekhez.
-Akkor kezdem én.-mosolygott Rebekah majd oda sétált a koporsóhoz.
-Nem fogok semmit sem elmondani, újra főleg nem úgy hogy nem hallod..mindent megbeszéltünk már.-elmosolyodott, a szeme megtelt könnyekkel majd a rózsáját a lány mellé tette.
-Nem készültem fel erre..-felelte Kol majd a virágot amit eddig vadul a kezében szorongatott a lány mellé ejtette. Sorban mindenki Elizabeth mellé tette a fehér rózsáját, már csak én és Nikolina maradtunk.
-Apa, én erre képtelen vagyok.-suttogta Nikolina majd a virágot amit neki kéne az édesanyja mellé helyeznie a kezembe nyomta.
-Jó kicsim, nyugodj meg.-megpusziltam majd elindultam a koporsó felé. Életem legnehezebb lépéseit tettem meg akkor, mintha a koporsóig tartó út minden lépéssel csak hosszabb lenne, egyre nehezebb volt.
-Nem fogok ódákat zengeni arról hogy mennyire szeretem és mennyire hiányzik mert ez már magától értetődik. Egy dolog viszont nagyon bánt.-feleltem majd elővettem a zsebemből a gyűrűt.-A saját hülyeségem miatt most nem vagy itt és nem rajtad látom ezt a nyavalyás gyűrűt. Én megígértem neked valamit amihez így is tartom és tartani is fogom magam. Még ha nem látod, hallod. Betartom amit ígértem!-feleltem majd a két rózsát ami a kezemben volt Elizabeth mellé tettem, a gyűrűt pedig felhúztam az ujjára.
-Ezt nem hiszem el..-suttogta Rebekah.
-Nem..nem és nem!!-lépett oda Enzo majd meg végig simította a kezét Elizabeth arcán.
-Leviszem..-suttogtam.
-Hol találom meg anyát?-lépett ki mosolyogva Nikolina a szobájából.
-Ez..-szélsebesen ott termet közöttünk.
-Apa..-suttogta Nikolina, a szemei megteltek könnyekkel.
-Sajnálom.-nyögtem ki.
-Nem halhatott meg!
-Pedig megha..-a hangom elcsuklott így inkább ott hagytam őket és levittem a kriptába.
-Mindig is azt gondoltam ha egyszer lehozza ide a másik a másikat, akkor te hozol engem és nem én téged. Sajnálom hogy nem hittem neked és hogy eltaszítottalak magamtól.-suttogtam a lánynak akit már betettem a 'helyére'.
-Mindennap lejövök hozzád és itt leszek melletted..-elsírtam magam. Ha férfias ha nem, elsírtam magam. Ő volt az életem értelmének értelme, nélküle semmi sem az ami volt.
Megcsókoltam Elizabeth hideg homlokát majd fájó szívvel ott hagytam.
-Sajnálom srácok.-suttogtam lehajtott fejjel. Meg se várva a válaszokat felmentem a szobába.
Minden annyira más nélküle, a levegő vétel nehezebb az ágy kényelmetlenebb..hiányzik.
Sóhajtva leültem gondolkozni de nem jutottam semmire. Ki akartam kapcsolni az érzéseimet de annyira szeretem hogy nem érne semmit, meg akartam halni de nem tudtam volna mert akkor nem érzem majd a hiányát, el akartam menni de nem tehetem meg mert itt vannak a többiek akik nem menekülnek el a problémáik elől ezért én se tehetem meg. Csak ülök egy helyben és azon gondolkozom mi lett volna ha? Ha hiszek neki, ha bízok benne? Talán most itt lenne mellettem és magamhoz ölelhetném, megcsókolhatnám. A gondolataimat Elijah hangja szüntette meg az ajtó másik oldaláról.
-Bejövök!-mondta határozottan majd benyitott.
-Mit szeretnél?-kérdeztem lehajtott fejjel hisz nem láthatja hogy az eddig megtörhetetlen tetvére iszonyatosan megtört.
-Beszélgetni szeretnék Niklaus.-felelte majd leült mellém.
-Egyedül akarok lenni.
-Már pedig nem foglak egyedül hagyni, főleg nem ilyenkor!
-Igen tudom, az az ezeréves ígéret teszi ezt de most ne éljen.
-Mindig és mindörökké.-suttogta Elijah az ígéretünket ami a testvériségünknek szól. Isten se tartja már számon hány évszázada ígértünk meg egymásnak Kolal, Rebekahval, Elijahval és jómagammal hogy 'mindig és mindörökké' együtt leszünk addig amíg mind a négyünk szíve meg nem szűnik dobogni.
-Ez az egész az én hibám.
-Nem Klaus ez az én hibám.
-Klausnak szólítottál..-felkaptam a tekintettem majd a testvérem arcát pásztáztam.
-Ki érdemled már..de tényleg valahol ez az egész ami történik az én hibám, nálam vagy miattam kezdődött. Ha akkor nem engedek a csábításnak és elfojtom az érzéseim nem történik meg az ami miatt elhitted hogy mi újra.
-Mindenki követ el hibákat, csak a hibáink között a következmény különbözik.
-Hidd el mindenkinek nehéz. Neked az életed, Enzonak a testvére, Rebekahnak a legjobb barátja, Kolnak egy remény, nekem pedig a boldogság volt.-mosolygott Elijah.
-Miatta más lettem, miatta jobb lettem.
-Igen tudom, és félek is. Hogy így hogy ő nincs mennyire térsz vissza a régi Niklausba.
-Tudod, nem szeretnék vissza térni. Sőt egyenesen elkerülném azt az énem.
-A régi éned volt Niklaus, ez aki most vagy na ő Klaus.-felelte majd a kezét a vállamra tette.
-Mindig és mindörökké.-mosolyogtam Elijahra.
-Mindig és mindörökké.-mosolygott vissza majd magamra hagyott.
Rettentő gyorsan telt az idő, egy szempillantás alatt beesteledett. Gondoltam lefekszek és kialszom magam végre, de nem jött össze. Pedig én megpróbáltam. Egy jó ideig forgolódtam majd csak a plafont bámultam.
-Nem bírom.-suttogtam magamban majd ki keltem az ágyból és le mentem a kriptába.
Mikor lementem és megláttam Elizabeth hófehér arcát valahol úgy éreztem itt van velem, itt van és tudja hogy mennyire szeretem.
-Így már sokkal jobb.-leültem egy székre ami koporsó mellett volt, megfogtam a lány kihűlt kezét majd elaludtam.
-Nik!?-kiáltott Rebekah miután meggyőződött róla hogy nem vagyok a szobába.
-Lent van.-suttogta Kol majd a kripta ajtajára mutatott.
-Mit csinál?
-Ott aludt.-húzta el a száját Kol.
-El kell temetnünk, ő nem maradhat a kriptába. Ha eltemetjük könnyebb lesz elengednie és tovább lépnie.
-Nem!-sétáltam a többiekhez.
-Ezt kell tenni Klaus.-felelte Elijah.
-Klausnak hívtad...-gondolkozott Rebekah és Kol.
-Bizonyított.-zárta le egyszerűen.
-Nem temetjük el! A kriptában marad, ott kell maradnia.-suttogtam elgyengülve.
-Lásd be, el kell temetnünk.-lépett mellém Enzo.
-Azt mondjátok hogy jobb lesz az után?-kérdeztem mire mindenki vadul bólogatni kezdett.
-Ezen a földön lévő legszebb temetésnél is szebbet akarok!!-feleltem erélyesen majd átmentem Tylerékhez.
-Apa?-mosolygott Tyler.
-Szia.-suttogtam. Az erőm Tyler és Noel láttán eltűnt.
-Mi járatban vagy itt?-mosolygott tovább a fiam.
-Hivatalosak vagytok egy ma lezajló temetésre.-feleltem.
-Ne..-a mosoly egyik szempillantásról a másikra tűnt el az arcáról.
-De! Szeretném ha átjönnétek segíteni és minél hamarabb lerendezni ezt az egészet.
-Rendben.-felelte alig hallhatóan majd Noellel és Hayleyvel karöltve vissza mentünk a birtokra.
-Minden kész!-ezzel a mondattal várt minket a ziháló Kol.
-Meg is csináltatok mindent?-kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
-Igen.-mosolygott Rebekah fájdalmasan.
-Menj nézd meg.-suttogta Elijah. Kicsit félve elindultam a kertünk felé. Nem volt elcsicsázva, minden pont olyan volt mint kellett lennie. Elizabeth gyönyörűen fel volt öltöztetve, kisminkelve..ha nem feküdt volna egy matt fekete koporsóban talán elhiszem hogy él csak épp alszik. Ott álltam a koporsó felett a lányt bámulva mikor akaratlanul is de elhagyta a szemem egy pár könnycsepp.
-Ki tettek magatokért.-feleltem az éppen kiérkező embereknek.
-Menj öltözz át.-mondta Rebekah mire sóhajtva megfordultam. Mindenki fekete ruhában volt már, s kezükben egy egy fehér rózsa. Bólintottam majd felmentem a szobába. Lassan átöltöztem majd elindultam kifele mikor a szemem sarkából észrevettem valamit. Valamit ami miatt a szemem újra könnyekbe burkolózott. Egy hanyagul összehajtott levél és..Elizabeth gyűrűje. Vacilláltam mit tegyek mire a már amúgy is remegő kezemmel elvettem a papírt.
'Niklaus! Sosem gondoltam hogy ennek most s így lesz vége. Annyira utálok ilyen leveleket írni, de személyesen nem tudom elmondani ezt hisz ha még látnálak most talán nem tenném meg azt amire készülök. Muszáj vagyok megindokolni a tettemet. Miért fekszek most ott ahol? A hiányod és a szavaid fájdalma kényszerített oda, nem bírtam így élni, nem bírtam nélküled élni. A gyűrűt levettem hisz ez a gyűrű a szerelmünket jelentette számomra amit te visszavontál, pedig semmi más vágyam nem volt ebben az életben minthogy hozzád mehessek és boldogan éljünk addig ameddig csak tudunk. Nem terveztem több mindent írni. Szeretlek Niklaus!'
-Elcsesztem.-suttogtam magamban majd odanyúltam a gyűrűért, amit egy ideig néztem majd zsebre tettem. A levelet betettem a fiókba majd lementem a többiekhez.
-Akkor kezdem én.-mosolygott Rebekah majd oda sétált a koporsóhoz.
-Nem fogok semmit sem elmondani, újra főleg nem úgy hogy nem hallod..mindent megbeszéltünk már.-elmosolyodott, a szeme megtelt könnyekkel majd a rózsáját a lány mellé tette.
-Nem készültem fel erre..-felelte Kol majd a virágot amit eddig vadul a kezében szorongatott a lány mellé ejtette. Sorban mindenki Elizabeth mellé tette a fehér rózsáját, már csak én és Nikolina maradtunk.
-Apa, én erre képtelen vagyok.-suttogta Nikolina majd a virágot amit neki kéne az édesanyja mellé helyeznie a kezembe nyomta.
-Jó kicsim, nyugodj meg.-megpusziltam majd elindultam a koporsó felé. Életem legnehezebb lépéseit tettem meg akkor, mintha a koporsóig tartó út minden lépéssel csak hosszabb lenne, egyre nehezebb volt.
-Nem fogok ódákat zengeni arról hogy mennyire szeretem és mennyire hiányzik mert ez már magától értetődik. Egy dolog viszont nagyon bánt.-feleltem majd elővettem a zsebemből a gyűrűt.-A saját hülyeségem miatt most nem vagy itt és nem rajtad látom ezt a nyavalyás gyűrűt. Én megígértem neked valamit amihez így is tartom és tartani is fogom magam. Még ha nem látod, hallod. Betartom amit ígértem!-feleltem majd a két rózsát ami a kezemben volt Elizabeth mellé tettem, a gyűrűt pedig felhúztam az ujjára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése