93.Tökéletes randevú.

Minden gondolatom Camille körül forgott, minden. A kisugárzása magával ragadó, a szépsége ámulatba ejtő a szemei csillogása pedig kápráztató. Fogalmam sincs mit akarok ettől a nőtől de valami megfogott benne és az a valami nem ereszt.

-És ez után mit akarsz csinálni?-kérdezte Mason.
-Vissza szerzem a hatalmam és újra a kezem közé veszem a várost.
-Mondjuk egy buzdító beszéddel indítani?-vigyorgott.
-Mikor és hol?
-Félóra múlva a téren.
-Addigra ott legyen MINDENKI.-feleltem ellentmondást nem tűrő hangon.
-Összehívok mindenkit.-ezzel a levegőbe felejtett mondattal ott hagyott.
Sóhajtva sétáltam át a városon a sok kérdő szempárral ami rám ragadt. Lassan sétáltam mindent és mindenkit átfürkésztem csontot égető tekintettel, kicsit megingott bennem a válasz a miért is vagyok itt? kérdésre, egy idő után elfogott egy érzés hogy lehet még sem a jót cselekszem. A gondolatimból a sok sok ugyan azt kántálók hangja törte meg. A tömeg párhuzamosan a nevemet kiáltotta akik mikor megláttak hatalmas őrjöngésben törtek ki.
Megigazítottam a magamon lévő pólót majd elindultam a tömeg felé. 
-Sziasztok!-fel léptem a dobogóra hogy mindenkinek tökéletes kilátása legyen, rám.
-Azért hívtam, hívattam ide a lakosságot hogy bejelentsek és kijelentsek egy s mást. A legfontosabb dolog amit mondanék hogy Marcel gyötrelmes uralkodásának vége! -a tömeg tapsolni kezdett.- Az összes szabályt amit Marcel valaha felállított eltörlöm, nincs többé. Mindenki ott van ahol szeretne azzal akivel szeretne, minden mágiával rendelkező akkor varázsol amikor csak akar! -a tömeg újra tapsolni kezdett.- Fogalmam sincs arról hogy meddig maradok itt így nem fogom magamat kijelölni a város vezetésére. Mason! Feljönnél ide egy kicsit?-kérdeztem az új bizalmasomtól aki vigyorogva ugrott mellém.- Mason fogja kordában tartani a várost és megkímélni az itt élőket a vadászoktól, persze csak akkor ha ezt akarod haver?-vigyorogva felé fordultam.- Igen! Akarom!-felelte magabiztosan.  
Nem akarom plusz terhetek a saját magam nyakába varrni így átpasszoltam a lehetőséget egy feltörekvő vérfarkasnak, kell ennél jobb? A tömeg örömében táncolni és énekelni kezdett míg a varázslattal bíró teremtmények színes csíkokat kezdetek húzni az égre.
Nem akartam ünnepelni vagy is nem a tömeggel akartam ünnepelni hanem Camivel így félhétkor autóba ültem és a házához döcögtem. Korán volt még a megbeszélt idő ponthoz de látni akartam. Gyönyörű teliholdas éjszaka a több ezer ragyogó csillaggal az égen, a szél lágyan fújt nem volt hideg. Egy tökéletes nap egy remélem tökéletes randevúhoz. Mosolyogva néztem a házra ami előtt leparkoltam. Ahol a motor mély bőgése leállt, a fényszóró kikapcsolt. 
A letörölhetetlen mosollyal az arcomon kiszálltam a járművemből és a ház bejárati ajtajához sétáltam, vettem egy mély levegőt majd a kezem az ajtóhoz emeltem hogy én most bizony befogok kopogni de mire a kezem az ajtóhoz érhetett volna kinyílt. Camille vállára omló szőke tincseivel, ragyogó szép szemeivel és a holdfénnyel csillanó arcát pillantottam meg hirtelen.
-Kicsit korán érkeztél.-mosolygott ami miatt hatalmasat dobbant a szívem.
-Igen tudom, de minden elintézni valómat letudtam és az a fél óra egy örökkévalóság lett volna.
-Akkor mehetünk? 
-Persze.-mosolyogtam majd oda nyújtottam a karom amibe lágyan bele karolt, így sétáltunk oda a fekete autóhoz. Jól nevelt férfi ként kinyitottam az anyós ülés ajtaját amit ő nőiesen megköszönt és bepattant. Átsétáltam a monstrum autó előtt majd én is beültem mellé.
Lassan de biztosan elindultunk az étterem felé, a lány parfümje szédítő volt. Mélyen és mohon szívtam a levegőt az autóban hogy érezhessem ezt a felemelő illatot.
-Tudtam hogy valami elfelejtettem.-dünnyögött majd a táskájából elő halászott egy kis tükröt és egy vörös rúzst. A száját kéjesen széjjelebb nyitotta, a rúzst lassan a szájához emelte amit megfontolt mozdulatokkal kent a már amúgy is kívánatos ajkára. 
-Ezt lehetne újra?-kérdeztem pimasz mosollyal.
-Ennyire tetszett?
-Szavakat se találok a kifejezésére.
-Ilyen hatással vagyok rád?-felelte majd a kezét az én kezemre tette ami a válton pihent.
-Megérkeztünk.-törtem meg a szikrát köztünk.
-Éhen halok.-felelte nevetve.
-Azért előzzük ezt meg.-újra engedtem hogy belém karoljon és így sétáljunk be az étterembe.
-Niklaus és Camille, ha nem tévedek.-mosolygott a férfi.
-Fáj kimondani de nem téved James.-feleltem halovány mosollyal.
-Mutatom az asztalotok.-immáron tegeződve szólt hozzánk.
-Kösz.-hátba veregettem majd követtem a régi jó barátom.
-Ez lesz az.-lépett egy ablak alatt lévő asztal alá.- Az étlapok és amint választottatok csak csettintesz és ugrik és a pincér.-felelte majd ott hagyott minket a két étlappal.
-Na csak nem halsz éhen.-mondtam az étlap mögül.
-Hála neked.-felelte ő is elbújva a nagy lap mögül mire csak elmosolyodtam.
-Meg van.-egyszerre csuktuk össze az étlapot.
-Na utánozz.-nevetett Cami.
-Rendben.-engedtem neki majd szóltam a pincérnek akinek leadtuk a rendelést. Az étel szélsebesen érkezett meg két pohár vérrel együtt. Nagyon jól elvoltunk egymással, sosem voltak kínos szünetek. Mindig volt valami téma amit kivesézhettünk. A levegő néha fojtóan forró volt küzdtünk ami felemelő érzés volt. Teljesen rabul ejtett minden porcikája.
-Lassan indulhatunk.-szólalt meg.
-Ideje volna.-mosolyogtam majd az időre pillantottam. Mint ahogy a randevúk végén lenni szokott, a férfi haza kísérni a nőt aki az estét egy csókkal köszöni meg.
-Életem legcsodálatosabb estéje volt.-felelte az autó mellett állva.
-Számomra is.-feleltem büszkén mire oda léptem és gyöngéden megcsókoltam. megtörve a lány csókol szabályt.

-Holnap is látni akarlak.-suttogtam.
-Akkor majd gyere át.-felelte mosolyogva.
-Itt leszek.
-Jó éjszakát Niklaus.
-Jó éjszakát Camille.-mosolyogtam majd autóba ültem és elhúztam a háztól.
Szűkségem van Camira. Ennyi rossz után a második legjobb dolog ami történt velem, az első az hogy Elijah újra a bizalmába fogadott. Sosem éreztem magam ilyen elevennek, úgy érzem újra élek. Hogy miatta vagy érte teljesen mindegy. Mason lakása felé vettem az irányt hisz most nála lakok. A házban a lámpák égtek, gondoltam itthon van.
-Szia.-léptem be a házba a leplezetlen jókedvemmel.
-Ezek szerint jól sikerült a randi.-vigyorgott a kanapén elterülve.
-Jól? Fantasztikusan.
-Örülök hogy örülsz, barátom.
-Barátom.-ismételtem majd elindultam a szobám felé.
Mindent megtettem annak érdekében hogy alvásra kényszerítsem magam, nem ment.
Csak vergődtem, forgolódtam. Szorosan lehunytam a szemem mire megszólalt a telefonom.
-Szia.-suttogta a vonal végén a rég nem hallott hang.
-Szia.-suttogtam én is.
-Tudom a fiú hívja a lányt de muszáj voltam áthágni ezt a szabályt, hallani akartam a hangod.
-Miért nem alszol már?-mosolyogtam magamba.
-Nélküled?
-Kénytelen leszel.-feleltem fájdalmasan.
-Csak kívánj jó éjszakát, talán sikerül.-kérte Cami.
-Jóéjt.-nyögtem ki végül.
-Jóéjt.-suttogta majd letette a telefont. Mintha egy marék altatót nyeltem volna le akkor, az alvás szemhunyásnyira sikerült. Megbabonázott.

92.New Orleans

Életem egyik legnehezebb döntése volt otthagyni a házat ahol eddig éltem. El kellett szakadnom mindentől és mindenkitől. Mikor kiléptem a házból hatalmas ürességet éreztem magamban, az üresség egy tátongó lyuk a mellkasomban ami nem akar begyógyulni. Kicsit elveszve éreztem magam így, mindenki nélkül. Nem mehetek vissza már a birtokra mondván hogy meggondoltam magam nem megyek sehova, ezt nem tehettem meg így hatalmas egy levegő vétel után elindultam New Orleans felé. New Orleans, a város amit ezer éve a családunk épített fel, tette népszerűvé és népesítette be. Ez a város az ahol minden természetfeletti biztonságban élhet, vadászok és más zavarótényezők nélkül. Vámpírok, vérfarkasok, hibridek, boszorkányok és eretnekek élnek ebben a városban, nem beszélve a halandókról akik mit sem tudva élnek sok-sok vérrel táplálkozó bestia között. Az általunk épített városban éltünk egészen addig emeddig nem kényszerített bele a mi bosszúálló apánk a menekülésbe. El kellett menekülnünk a szeretett városunktól ami a mi kezünk alatt állt, amit mi szívünket lelkünket bele adva építettünk fel. A testvéreim rám osztották a város pártfogója című szerepet hisz akkor én voltam a legvérfagyasztóbb hibrid a városban akivel senki sem mert szembe szállni. Félve, remegő hangon szólítottak nevemen az emberek uhh a rettegett Niklaus Mikaleson.

Hiába voltam egy vérengző vadállat akkoriban tudtam hogy nem tarthatom örökös félelemben az ott élőket így eldöntöttem hogy egy szabályt fogok felállítani. Mindenki azt teszi s mindenki úgy teszi ahogy szeretné, de az az egy szabály betartása KÖTELEZŐ volt. A fajok közötti vérontás halállal büntetendő. Számomra nem számított hogy egy vérfarkas és a vámpír között konfliktus zajlik aminek akar rossz vége is legyen nem érdekelt addig ameddig nem egy fajba tartoztak, hisz a fajok között legyen meg a tisztelet. Mivel mi apánk miatt elmenekültünk a városból, valakinek át kellett vennie a várost kellett egy új pártfogó aki nem más mint Marcel lett. Reményekkel teli szívvel léptem át New Orleans határát. Reménykedtem hogy minden a régi maradt hogy Marcel mindent úgy tett-e ahogy megígérte és hogy a városomban lévő egyetlen szabály még mindig áll.

-Marcel?-szólítottam meg a nekem háttal álló férfit.

-Klaus!-ahogy kimondta a nevem a több száz ember aki ott volt csendben maradt, Marcel pedig vigyorral az arcán felém fordult, amin megbizonyosodott róla hogy tényleg én vagyok megölelt.

-Mit keres te Orleansban?-kérdezte mosolyogva.

-Kicsit el kellett szakadnom Mystic Fallstól.

-Gyere beszéljünk!-félre rántotta a fejét majd elindult előre. Mikor körbe néztem mindenki kikerekedett szemmel nézett rám, kicsit ijesztő volt hogy ennyi év elteltével még mindig így emlékeznek a nevemre s a kilétemre. Sóhajtottam majd Marcel után mentem.

-Na mesélj, mit történt?-megálltunk egy erkélyen ami tökéletes kilátást nyújtott New Orleansra

-Felejteni jöttem el, ne hozzuk fel.-mosolyogtam a várost bámulva.

-Értettem, de nézz csak körbe, ez a hely mindig vissza vár téged.-vigyorgott-

Fentről minden a réginek tűnt mintha el se mentem volna ám valamit muszáj volt észre vennem. 

-Marcel, ott meg mi folyik?-kicsit kiakadtam.

-Ez már normális dolog.-mosolygott tovább.

-Nem!-leugrottam az emeletről majd szét szedtem a két egymást tépő vérfarkast.

-Mikaelson?-kérdezte hát az egyik.

-Ahogy mondod.-bólintottam.

-Gyere vissza és csinálj vissza mindent.-suttogta majd elfutott.

-Ez még is mit jelentsen Marcel?-szerintem jogosan vontam kérdőre.

-Klaus, elmentél! Minden megváltozott.-felelte Marcel büszkén.

-De úgy tudom megígértél valamit, az egyetlen szabályomat továbbra is betartatod!

-Az én városom lett. Az én szabályaim játszanak.-kinevetett majd ott hagyott.

Mi az hogy az ő városa lett? Az én városom marad mindörökké. Az én kezeim között lett belőle város..lett belőle New Orleans. Semmi sem érdekelt most, csak hogy vissza szerezhessem azt ami az enyém, vissza akarom kapni a városomat és azt akarom hogy újra én legyen a legrettegettebb hibrid itt! 

-Marcel!-szólítottam meg dühösen.

-Mit szeretnél?-felém fordult mire az ott lévő több száz ember körbe állt minket.

-Vissza szerezni azt ami enyém!

-Pontosabban?

-A tiszteletem és a városom.-álltam elé büszkén.

-Ez már az én városom Klaus! Az én szabályaimmal az én döntéseimmel.

-Ha én nem élnék ez nem lenne.
-Ez már nem fontos.

-Nem tudod mibe kezdtél bele Marcel!-feleltem majd megfordultam.
-Miért mit fog csinálni a nagy Niklaus?-kérdezte cinikusan.
-Nem akarod megtudni.-sóhajtottam majd a tömegből kihúztam egy vérfarkast aki elvittem magammal.
-Kezdj el mesélni kis farkas.-oda nyomtam a farkast a falhoz.
-Marcelről és az uralkodásáról?
-Nem, arról hogy mit csináltál tegnap. Ne dühíts tovább.
-Borzalmas hogy Marcel irányítása alatt áll ez a város. A szabályai kihatással vannak mindenre.-felelte.
-Mesélj azokról a szabályokról.
-A fajok közötti rivalizálás már megengedett. A vérfarkasok, eretnekeket és a boszorkányokat háttérbe szoríttatta. A vámpírok városa lett.
-És mit értesz az alatt hogy háttérbe szoríttatta?
-Azt hogy ha mi így rossz mozdulatot teszünk megöl minket. A boszorkányok és az eretnekek nem varázsolhatnak, a vérfarkasok nem változhatnak át nyilvánosan és csak a fajtársaikat haraphatják meg, ha érted hogy értem.
-Eddig mindent értek! És akkor ha valaki szabályt szeg halál vár rá?
-Így ahogy mondod.
-Köszönöm az információt kedves...?
-Mason.-vigyorgott.
-Rendben Mason, szeretnéd ha véget vetnék Marcel terror uralmának?
-Nem szeretném. Akarom!-felelte ördögi tekintettel.
-Ez a beszéd.-felnevettem.
-És mi a terved?
-Hány hibrid él ebben a városban most?
-Te vagy az egyetlen aki átlépte a határt. Marcel szerint a keverék korcsoknak nincs helyük New Orleansban így száműzte a hibrideket.
-Keverék korcsok? És az eretnekek?
-Az eretnekek a varázslat miatt maradhattak, hogy erősítsék a boszorkányokat ha városnak védelemre van szűksége.
-Nem tudja még Marcel mi vár rá.
-És már tudod mit kéne csinálnunk?
-Szabályt fogunk szegni.-vigyorogtam.

-Akkor menjünk.-felelte majd ténylegesen elindultunk vissza a tömegbe.
-Marcel.-szólítottam meg a nagyképű férfit aki egykor a barátom volt.

-Niklaus.
-Komolyan? Ezt művelted a városommal?-nevettem.
-Ez már nem a te városod, az enyém. Csak az enyém. Itt én vagyok a király! Mutass némi tisztelet felém.
-Tiszteletet? Keverék korcsok tiszteletére nincs szükséged.
-Áruló!-kiáltotta Marcel mire a mellettem álló farkast két vámpír lefogta.
-Ugyan fiúk, ne játszunk ilyet.
-Öljétek meg!-szólt a csicskásaira Marcel. Olyan voltam mint egy kapcsoló. Valami hirtelen kattant és azt mondta nem hagyhatom hogy megöljék. Megbízott bennem, nem árulhatom el mintha nem érdekelne, meg kellett mentenem. Vettem egy mély levegőt amit dühösen kifújtam és megharaptam a két vámpírt aki az új társamat fogták.
-24órájuk sincs hátra.-feleltem majd letöröltem a vért az arcomról.
-Nem lett volna szabad ide jönnöd Klaus.
-De már itt vagyok.
-De miért??-mintha félne.
-Eredetileg? Felejteni jöttem. Időközben? Vissza szerezni azt ami az enyém.
-De nem fog menni.-csettintett majd elé ugrott számtalan vámpír.
-Fogynak majd a csicskásaid.-nevettem.
-Ha megtudsz harapni a tied a város és az irányítás. Sok sikert.-vigyorgott a sok vicsorító vámpír mögül.
-Csináljuk.-megrázta a fejét Mason, akiből már is vérengző vérfarkas lett. Bólintottam majd Masonnel együtt a csapatnak támadtunk. Mason utat adott Marcelhez. 
-Kérem had csináljam én.-lépett ki a tömegből egy gyönyörű szőke nő. Meg se tudtam szólalni, hagytam hogy tegye amit szeretne. Elkántált mellettem egy varázsigét amitől Marcel a földre hullt. 
-Köszönöm.-felelte majd elindult előre.
-Mason, mindjárt jövök.-meg sem várva Mason válaszát a nő után siettem.
-Hölgyem.
-Tessék?-felém fordult.
-Miért volt fontos az hogy ön ölhesse meg?-valami megfogott benne.
-Egyszer megfogadtam hogy valahogy bosszút állók rajta, mellesleg tegeződjünk.-mosolygott majd felém nyújtotta a kezét.
-Ohh persze, ahogy szeretnéd.-mosolyogtam majd kezet csókoltam.
-Camille O'Connell.
-Niklaus Mikaelson.-mosolyogtam.

-Nagyon bízok abban hogy találkozunk még.-vigyorgott a nő majd a haját hátra dobva elment.
Fogalmam sem volt mivan velem. Úgy söpört el a bájával mint egy hurrikán. A hosszú szőke haja, a szemének ragyogásra..mintha csak Elizabethet láttam volna....
-Szeretnélek haza kísérni!-szóltam az egyre távolodó nő után.
-Ohh Klaus, ez nagyon figyelmes de nem szükséges.
-Ragaszkodom hozzá!-feleltem majd utána mentem.
-Nem szükséges Klaus.-mosolygott.
-Ez esetben..-mosolyogva megfordultam.
-Jó azért ne menj el.-suttogta.
-Miért akartál bosszút állni Marcelen?
-Megölte mindenkimet.-felelte fájdalommal a hangjában.
-El meséled?
-Igazából rövid történet. Egy eretnek család vagyunk aki itt keverék korcsnak számít. Marcel és az apám nem szimpatizáltak egymással így bármelyik eretnek vagy boszorkány varázsolt a mi családunkat büntette, így szép lassan elfogytak a családtagjaim és én maradtam egyedül.-felelte mosolyogva.
-Sajnálom.-teljesen át éreztem azt amit mondott.
-Hát itt volnánk, a szerény kis otthonom.-felelte Cami.
-Remélem még találkozunk.-mosolyogtam.
-Ne aggódj, fogunk.-kacsintott.
-Holnap egy vacsora?-vetettem fel.
-Hétre gyere értem.-vigyorgott majd bement a házba.
-Akkor holnap hétre itt leszek.-tudtam hogy még hallja, és szinte magam előtt láttam ahogy elmosolyodik. Valami megfogott benne.

91.Elmegyek.

Fogalmam sincs hány órán át ültem a sírkő mellett, össze kuporodva egy jó üveg bourbon társaságában.
-Nik gyere be.-hallottam Bekah hangját a hátam mögül.
-Jó itt most.
-Nem jó! Gyere be és segíts.
-Még is miben?
-Nikolinánál. Teljesen magába zuhant és bármennyire próbáljuk lebeszélni őt az érzései kikapcsolásról..nem megy.-Nem akartam ott hagyni a sírt de muszáj volt. Most mellette kell lennem hisz még is csak az apja vagyok. Felpattantam a földről majd egyenes út vezetett Nikolina szobájának ajtajához. 
-Kolina! Nem..hagyd abba!-kiáltott Elijah.
-Nikolina!-lépem be a szobába de, akkor már késő volt.
-Apa..-suttogta csukott szemmel mire oda mentem hozzá és magamhoz szorítottam.
-Én nem tudok erős maradni és ezt kibírni. Én nem vagyok olyan erős mint te.-suttogta.
-Hidd el nekem se megy csettintésre, de ha jelent valamit a család szó akkor most meglátjuk mit is. Itt vagyunk egymásnak, és nem csak te és én. Stefan, Elijah, Kol, Rebekah, Enzo, Tyler, Hayley, Noel..mindenki itt van és segít kibírni mindent!
-Tudom..tudom.-mondta még mindig ölelkezve.
-Ja és! Ha még egyszer megfordul bármi hülyeség a fejedben, először gondold át megéri-e?
-Rendben apa, így lesz!-mosolygott.
-Sziasztok.-mosolygott Stefan az ajtóban állva.
-Átadlak.-vigyorogtam majd magukra hagytam őket.
-Stefan..-szólt Nikolina majd a fiú nyakába borult.
-Mi történt?-kérdezte félve majd a lány haját simogatta, nyugtatás képen.
-Meghalt..-suttogta meggyötörve.
-Kicsoda?
-Meghalt..
-Kicsoda Kolina?
-Meghalt..-egyre csak ezt hajtotta.
-Szerelmem, megpróbálnád kifejteni mit történt és nem csak azt kántálni hogy meghalt?-el engedte Kolinát az ölelésből.
-Anya. Stefan anya megölte magát.-ahogy kimondta újra zokogásban tört ki.
-Istenem.-suttogta majd ismét magához szorította. Stefan egész nap vigasztalta szerelmét aki a nap végén már tudok könnyek nélkül mosolyogni, jobb volt így rá nézni. Jó érzés tudni azt hogy Stefan ott van a lányom mellett ha törik, ha szakad. Ha esik, ha fúj. Ő ott van mellette, támogatja, oltalmazza és szereti. Így hogy Nikoliára Stefan 'vigyázz' csinálhatom azt amit csinálnom kell. Elvettem egy újabb üveg bourbont a szekrényből majd kiültem a sírkő mellé.
-Látod ez lett belőlünk..semmi.-egy fájdalmas mosolyt ejtettem majd meghúztam az üveg tartalmát, ahogy az istenadta nedű végig folyt a nyelőcsövemen végig marva azt, felemelő érzés volt. Egy törött szívű, lelkű hibrid aki a hallott menyasszonya mellett vedel, üdítő látványt nyújthatok most ebben a pillanatban is. Mikor elfogyott az üveg jelentős része, félre tettem és csak bámultam magam elé.
-Most úgy érzem itt vagy mellettem.-suttogtam majd pótcselekvésként forgatni kezdtem az ujjamon lévő karikagyűrűt. Az arcát még mindig látom magam előtt, a tapitásait még mindig érzem s az értéseinek forró helye égeti a bőröm, a hangja visszhangzik a fejemben.
-Kikapcsolom.-elhatároztam. Ezt kell tennem, még ha nem akarom a régi énem visszajövetelét muszáj megtennem ez a fájdalom kibírhatatlan, sóhajtva lecsuktam a szemem.
-NIKLAUS MIKAELSON!-kiáltott rám Elijah.
-Elijah Mikaelson!
-Megőrültél? Kikapcsolni?
-Gondoltam rá.
-De még csak gondolni se gondolj rá SOHA többet.-felelte majd leült mellém.
-Pedig hidd el egyszerűbb lenne.-mosolyogtam.
-Azt biztos, de tudod nem mindig a könnyű út a jó, van mikor a lehetetlennek tűnő út végén sokkal boldogabb leszel mintha rögtön a könnyűt választod.
-De nekem ez nem fog menni.
-Ahogy Kolinának mondtad, itt a család.-mosolygott majd elvette az üveget Nik mellől.
-Ő is a családunk része volt, egy jelentős része.
-Az volt..-felelte elnyűtt hangon majd a szájához emelte az üveget.
-Klaus, el kell menned.-mondta majd ténylegesen beleivott az üvegbe.
-Hova s miért?
-El. Amerre szeretnél, csak menj.
-Miért akarsz elküldeni?-kérdeztem kicsit összezavarodva.
-Nem elküldés céljából szeretném hogy kisebb ideig távol lény. Csak a felejtés miatt.
-De itt jó nekem. Így, jó nekem.
-Nem Klaus, nem jó. Ez mellett a sír melletted szeretnéd eltölteni az életed? Fáj tudom, de tovább kell lépned, mindnyájunknak tovább kell lépnie.-a kezembe nyomta az üveget.
-Szóval meneküljek el a problémáim elől?
-Nem a problémák elől menekülsz, az emlékeid elől. Ez nem gyávaság, csak a feledéshez vezető utad lerövidítéséhez szolgál.
-Szóval azt mondtad ez lenne a következő lépés? Ezzel jobb lesz?-teljesen elbizonytalanodtam.
-Igen Klaus, ezt kell tenned!
-És hova menjek? Merre?
-Ezt neked kell tudnod majd, elindulsz és mész amerre a szíved húz, s majd vissza térsz ha úgy érzed!-felém fordult majd elmosolyodott.
-Büszke vagyok rád!-felelte.
-Hogy mondtad?
-Jól hallottad. Büszke vagyok rád Klaus.-ezer meg ezer éve erre várta, hogy végre kimondja.
-És miért pont most értél el ide?
-Most mutattad meg hogy más is tudsz lenni. Mikor egy vérengző vadállattá váltál, kiirtottál falvakat, városokat nem kímélve senkit sem. A sok vér az aszfalton amit az eső mosott el, a sok-sok ártatlan élet kiontása és meggyalázása. Nem akartam ismerni azt az éned, nem akartam látni mivé váltál én akkor megfogadtam hogy szigorúbb leszek hozzád, nem fogom mutatni a szeretettem feléd, hideg leszek és elutasító veled szemben. De jött Elizabeth és mintha kicseréltek volna, megváltoztál. Jobb embert faragott belőled.-felelte a testvérem mire inkább csak férfiasan egymás nyakába borultunk.
-Elmegyek.-suttogtam.
-Jól teszed.
-De mi lesz Nikolinával? Nem hagyhatom magára.
-Neki most jobb lesz Stefannal.-mosolygott.
-Ígérd meg hogy vigyázol rá. Mint a szemed fényére, mint a szíved dobbanására!
-Ígérem.-mosolygott.
-De ha megyek hát még ma.-felálltam majd felhúztam a földről a testvérem.
-Köszönj el mindenkitől és indul.-vigyorgott.
-Így lesz.-intettem majd beszáguldottam a házba.
-Bejöhetek?-kopogtam Kolina ajtaján.
-Persze.-suttogta Stefan, majd félve benyitottam.
-Nem fogom hosszúra ígérem. Csak elköszönni jöttem!
-Miért? Hova mész?-kapta fel a tekintetét Kolina.
-Elmegyek egy időre. Te meg leszel Stefannal hisz most ő a támaszod, én pedig kicsit körbenézek mondjuk...visszanézek New Orleansba..-elkalandoztam.
-Rendben apa! De ígérd meg hogy vissza jössz!
-Megígérem annak fejében ha ti is megígértek egy-két dolgot.-mosolyogtam majd leültem a körükbe.
-Akármit.-vigyorgott Stefan.
-Stefan úgy vigyázol rá mint a legféltettebb kincsedre ha ez nem így lesz megöllek. Kolina ha bármiféle hülyeség eszedbe jutna amit megtenni tervezel és a fülembe jut megöllek. És ha talán lenne valami köztettek, valami olyasmi amiből lenne egy kis Kolina vagy kis Stefan, megöllek titeket.-mosolyogtam.
-Értettük!-felelték egyszerre. Sóhajtva végig öleltem őket majd tovább álltam.
-Bekah, Enzo, Kol, Elijah.-szólaltam meg a nappaliban mire minden kiejtett név mögött álló ember ott nem termett.
-Így egyszerűbb lesz elmondani mint egyesével. Elijah felhozott valamit amivel nyögvenyelősen de egyetértettem. Kicsit tovább állók és körbe nézek máshol.
-Elmész?-kérdezte Rebekah mire csak bólogattam.
-De vissza jössz!?
-Vissza.-nevettem majd körbe öleltem mindenkit.
-Hát sziasztok.-mosolyogtam majd átléptem a birtok küszöbét.

90.Végső búcsú.

Nem tudtam mit kezdjek magammal, ott feküdt a karjaimban életem csodája megboldogulva. A fájdalom elviselhetetlenné vált, de muszáj voltam erősnek lenni. Érte meg kell tennem.

Hatalmas könnycseppek csordultak még mindig végig az arcomon majd sóhajok közepette felálltam a karomban alvás gondolatát felidéző lánnyal együtt. Minden erőmet és gondolatomat össze szedve a Mikaelson birtokra felé vettem az irányt ahol gondolom most aggódva járkálás megy fel-alá, mindenki a másikat kérdezi hogy vajon megtette-e? Nem tudtam akkor uralkodni magamon így a házhoz érve berúgtam az ajtót. Mikor megláttam a többiek reakcióját a karomban fekvő lány látványa miatt, bűntudatom támadt hisz ki miatt tette amit tett?
-Ezt nem hiszem el..-suttogta Rebekah.
-Nem..nem és nem!!-lépett oda Enzo majd meg végig simította a kezét Elizabeth arcán.
-Leviszem..-suttogtam.
-Hol találom meg anyát?-lépett ki mosolyogva Nikolina a szobájából.
-Ez..-szélsebesen ott termet közöttünk.
-Apa..-suttogta Nikolina, a szemei megteltek könnyekkel.
-Sajnálom.-nyögtem ki.
-Nem halhatott meg!
-Pedig megha..-a hangom elcsuklott így inkább ott hagytam őket és levittem a kriptába. 
-Mindig is azt gondoltam ha egyszer lehozza ide a másik a másikat, akkor te hozol engem és nem én téged. Sajnálom hogy nem hittem neked és hogy eltaszítottalak magamtól.-suttogtam a lánynak akit már betettem a 'helyére'.
-Mindennap lejövök hozzád és itt leszek melletted..-elsírtam magam. Ha férfias ha nem, elsírtam magam. Ő volt az életem értelmének értelme, nélküle semmi sem az ami volt.
Megcsókoltam Elizabeth hideg homlokát majd fájó szívvel ott hagytam.
-Sajnálom srácok.-suttogtam lehajtott fejjel. Meg se várva a válaszokat felmentem a szobába.
Minden annyira más nélküle, a levegő vétel nehezebb az ágy kényelmetlenebb..hiányzik.
Sóhajtva leültem gondolkozni de nem jutottam semmire. Ki akartam kapcsolni az érzéseimet de annyira szeretem hogy nem érne semmit, meg akartam halni de nem tudtam volna mert akkor nem érzem majd a hiányát, el akartam menni de nem tehetem meg mert itt vannak a többiek akik nem menekülnek el a problémáik elől ezért én se tehetem meg. Csak ülök egy helyben és azon gondolkozom mi lett volna ha? Ha hiszek neki, ha bízok benne? Talán most itt lenne mellettem és magamhoz ölelhetném, megcsókolhatnám. A gondolataimat Elijah hangja szüntette meg az ajtó másik oldaláról.
-Bejövök!-mondta határozottan majd benyitott.
-Mit szeretnél?-kérdeztem lehajtott fejjel hisz nem láthatja hogy az eddig megtörhetetlen tetvére iszonyatosan megtört.
-Beszélgetni szeretnék Niklaus.-felelte majd leült mellém.
-Egyedül akarok lenni.
-Már pedig nem foglak egyedül hagyni, főleg nem ilyenkor!
-Igen tudom, az az ezeréves ígéret teszi ezt de most ne éljen.
-Mindig és mindörökké.-suttogta Elijah az ígéretünket ami a testvériségünknek szól. Isten se tartja már számon hány évszázada ígértünk meg egymásnak Kolal, Rebekahval, Elijahval és jómagammal hogy 'mindig és mindörökké' együtt leszünk addig amíg mind a négyünk szíve meg nem szűnik dobogni.
-Ez az egész az én hibám.
-Nem Klaus ez az én hibám.
-Klausnak szólítottál..-felkaptam a tekintettem majd a testvérem arcát pásztáztam.
-Ki érdemled már..de tényleg valahol ez az egész ami történik az én hibám, nálam vagy miattam kezdődött. Ha akkor nem engedek a csábításnak és elfojtom az érzéseim nem történik meg az ami miatt elhitted hogy mi újra.
-Mindenki követ el hibákat, csak a hibáink között a következmény különbözik. 
-Hidd el mindenkinek nehéz. Neked az életed, Enzonak a testvére, Rebekahnak a legjobb barátja, Kolnak egy remény, nekem pedig a boldogság volt.-mosolygott Elijah.
-Miatta más lettem, miatta jobb lettem.
-Igen tudom, és félek is. Hogy így hogy ő nincs mennyire térsz vissza a régi Niklausba.
-Tudod, nem szeretnék vissza térni. Sőt egyenesen elkerülném azt az énem.
-A régi éned volt Niklaus, ez aki most vagy na ő Klaus.-felelte majd a kezét a vállamra tette.
-Mindig és mindörökké.-mosolyogtam Elijahra.
-Mindig és mindörökké.-mosolygott vissza majd magamra hagyott.
Rettentő gyorsan telt az idő, egy szempillantás alatt beesteledett. Gondoltam lefekszek és kialszom magam végre, de nem jött össze. Pedig én megpróbáltam. Egy jó ideig forgolódtam majd csak a plafont bámultam.
-Nem bírom.-suttogtam magamban majd ki keltem az ágyból és le mentem a kriptába.
Mikor lementem és megláttam Elizabeth hófehér arcát valahol úgy éreztem itt van velem, itt van és tudja hogy mennyire szeretem.
-Így már sokkal jobb.-leültem egy székre ami koporsó mellett volt, megfogtam a lány kihűlt kezét majd elaludtam.

-Nik!?-kiáltott Rebekah miután meggyőződött róla hogy nem vagyok a szobába.
-Lent van.-suttogta Kol majd a kripta ajtajára mutatott.
-Mit csinál?
-Ott aludt.-húzta el a száját Kol.
-El kell temetnünk, ő nem maradhat a kriptába. Ha eltemetjük könnyebb lesz elengednie és tovább lépnie.
-Nem!-sétáltam a többiekhez.
-Ezt kell tenni Klaus.-felelte Elijah.
-Klausnak hívtad...-gondolkozott Rebekah és Kol.
-Bizonyított.-zárta le egyszerűen.
-Nem temetjük el! A kriptában marad, ott kell maradnia.-suttogtam elgyengülve.
-Lásd be, el kell temetnünk.-lépett mellém Enzo.
-Azt mondjátok hogy jobb lesz az után?-kérdeztem mire mindenki vadul bólogatni kezdett.
-Ezen a földön lévő legszebb temetésnél is szebbet akarok!!-feleltem erélyesen majd átmentem Tylerékhez.
-Apa?-mosolygott Tyler.
-Szia.-suttogtam. Az erőm Tyler és Noel láttán eltűnt.
-Mi járatban vagy itt?-mosolygott tovább a fiam.
-Hivatalosak vagytok egy ma lezajló temetésre.-feleltem.
-Ne..-a mosoly egyik szempillantásról a másikra tűnt el az arcáról.
-De! Szeretném ha átjönnétek segíteni és minél hamarabb lerendezni ezt az egészet.
-Rendben.-felelte alig hallhatóan majd Noellel és Hayleyvel karöltve vissza mentünk a birtokra.
-Minden kész!-ezzel a mondattal várt minket a ziháló Kol.
-Meg is csináltatok mindent?-kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
-Igen.-mosolygott Rebekah fájdalmasan.
-Menj nézd meg.-suttogta Elijah. Kicsit félve elindultam a kertünk felé. Nem volt elcsicsázva, minden pont olyan volt mint kellett lennie. Elizabeth gyönyörűen fel volt öltöztetve, kisminkelve..ha nem feküdt volna egy matt fekete koporsóban talán elhiszem hogy él csak épp alszik. Ott álltam a koporsó felett a lányt bámulva mikor akaratlanul is de elhagyta a szemem egy pár könnycsepp.
-Ki tettek magatokért.-feleltem az éppen kiérkező embereknek.
-Menj öltözz át.-mondta Rebekah mire sóhajtva megfordultam. Mindenki fekete ruhában volt már, s kezükben egy egy fehér rózsa. Bólintottam majd felmentem a szobába. Lassan átöltöztem majd elindultam kifele mikor a szemem sarkából észrevettem valamit. Valamit ami miatt a szemem újra könnyekbe burkolózott. Egy hanyagul összehajtott levél és..Elizabeth gyűrűje. Vacilláltam mit tegyek mire a már amúgy is remegő kezemmel elvettem a papírt.

'Niklaus! Sosem gondoltam hogy ennek most s így lesz vége. Annyira utálok ilyen leveleket írni, de személyesen nem tudom elmondani ezt hisz ha még látnálak most talán nem tenném meg azt amire készülök. Muszáj vagyok megindokolni a tettemet. Miért fekszek most ott ahol? A hiányod és a szavaid fájdalma kényszerített oda, nem bírtam így élni, nem bírtam nélküled élni. A gyűrűt levettem hisz ez a gyűrű a szerelmünket jelentette számomra amit te visszavontál, pedig semmi más vágyam nem volt ebben az életben minthogy hozzád mehessek és boldogan éljünk addig ameddig csak tudunk. Nem terveztem több mindent írni.  Szeretlek Niklaus!'

-Elcsesztem.-suttogtam magamban majd odanyúltam a gyűrűért, amit egy ideig néztem majd zsebre tettem. A levelet betettem a fiókba majd lementem a többiekhez.
-Akkor kezdem én.-mosolygott Rebekah majd oda sétált a koporsóhoz.
-Nem fogok semmit sem elmondani, újra főleg nem úgy hogy nem hallod..mindent megbeszéltünk már.-elmosolyodott, a szeme megtelt könnyekkel majd a rózsáját a lány mellé tette.
-Nem készültem fel erre..-felelte Kol majd a virágot amit eddig vadul a kezében szorongatott a lány mellé ejtette. Sorban mindenki Elizabeth mellé tette a fehér rózsáját, már csak én és Nikolina maradtunk.
-Apa, én erre képtelen vagyok.-suttogta Nikolina majd a virágot amit neki kéne az édesanyja mellé helyeznie a kezembe nyomta.
-Jó kicsim, nyugodj meg.-megpusziltam majd elindultam a koporsó felé. Életem legnehezebb lépéseit tettem meg akkor, mintha a koporsóig tartó út minden lépéssel csak hosszabb lenne, egyre nehezebb volt. 
-Nem fogok ódákat zengeni arról hogy mennyire szeretem és mennyire hiányzik mert ez már magától értetődik. Egy dolog viszont nagyon bánt.-feleltem majd elővettem a zsebemből a gyűrűt.-A saját hülyeségem miatt most nem vagy itt és nem rajtad látom ezt a nyavalyás gyűrűt. Én megígértem neked valamit amihez így is tartom és tartani is fogom magam. Még ha nem látod, hallod. Betartom amit ígértem!-feleltem majd a két rózsát ami a kezemben volt Elizabeth mellé tettem, a gyűrűt pedig felhúztam az ujjára.

89.Meg kell tennem.

Rendkívüli volt egy idegen ágyban felkelni Niklaus nélkül. Az álmosság sem jött a szememre órákon keresztül, csak fetrengtem az megszokatlan ágyban. Niklaus szavai víz hangoztak a fejemben szüntelenül, minden percben vagy Nikre gondoltam vagy arra amit mondott.
Nem tudok és nem is akarok elmenekülni a problémáim elől hisz lehet hogy egy ideig úgy látom megszabadultam tőlük, le előztem őket míg meg nem jelenek mögöttem vagy éppen előttem és nem szegik utam, lehet hogy az útjaink a problémával külön válnak de egy kereszteződésbe majd újra összetalálnak s akkor csak kezdődik minden elölről. Újra fájni fog és újra rosszra, borúsra fordul minden. Tyler napi szinten jött be hozzám a szobába beszélgetés céljából ugyan is őt eléggé zavarta hogy ülök az ágyon és nézek ki a fejemből. Valahol nyugtatott hogy ott volt velem, mikor leült mellém és beszélt ittam minden szavát annyira örültem hogy a régmúltunk után még mellettem van mint egy igaz barát.
-Nem értem Klaust.-szólalt meg mellettem.
-Tudod, már én se.
-Ha a helyében lehetnék még most, nem engedtelek volna így el.-suttogta lehajtott fejjel.
-De már nem vagy a helyében, pedig még mindig lehetnél..
-Igen tudom, elcsesztem.
-Nagyon..-mosolyogtam.
-Hidd el ha vissza csinálhatnám meg tenném, de sajnos erre még ebben a világban sincs lehetőség.-felelte majd óvatosan megfogta a kezem.
-Ebbe a világban semmire sincs lehetőség, csak a szenvedésre.-mosolyogtam majd a kezét pásztáztam az én kezemen.
-Sok mindenre van sansz itt is, csak merni kell tenni érte.-összekulcsolta az ujjait az enyémmel.
-De erre már neked nincs..-suttogtam majd nagy sóhaj közepette kiszabadítottam a kezem az övéből.
-Tudom..tudom.
-Inkább mond el végre.
-Mit?-kérdezte tágra nyílt szemekkel.
-Amit mondani szeretnél..
-Igazából semmi komoly.-mosolygott.
-Nekem nem úgy tűnik.
-Megy a szokásos vita..-suttogta zavarodottan.
-Miért és kivel?
-Hayleyvel állandóan vitázik..
-Miattam.-szakítottam félbe a fiút.
-Igen, de majd valahogy lenyugtatom és minden rendben lesz.-mosolygott biztatóan.
-Nem Tyler! Nem lesz rendben semmi, nem élhetek a volt 'vőlegényem' házában, a fiammal és a mostani barátnőjével azért mert a volt 'vőlegényem' apja kidobott...olyan hülyeségeket teszek néha hogy undorodom magamtól!-felpattantam Tyler mellől majd elviharoztam a házból.
Nem mehetek sehova vissza hisz sehol sem látnak szívesen, a természetfeletti világ legalja lettem. Sétálgattam lehajtott fejjel míg azon filóztam hol tudnék új életet kezdeni, csak mentem míg eszembe nem jutott valaki vagy is valami. A Mikaelson birtok felé siettem majd bekopogtam..mintha sose jártam volna ott.
-Elizabeth?-kérdezte félmosollyal Elijah.
-Szia.-mosolyogtam viszont mikor a tekintettem felkerült az emeletre vezető lépcső korlátjához amin Niklaus támaszkodott, a tekintette haragos de valahol mégis boldog volt.
-Jól hallottam amit hallottam?-lépett ki Rebekah a szobáját rejtő ajtó mögül. Mikor meglátott mintha a szeme könnyekben ázott volna.
-Beth..-suttogta majd a nyakamba vetette magát.
-Szia.-suttogtam az ölelkezésben.
-Vissza jössz?-kérdezte a szemében dús reménnyel.
-Nem..*lehajtottam a fejem* csak Enzohoz jöttem főképp.-mosolyogtam.
-Alszik, de mindjárt ide ráncigálom.-mondta félig mosolyogva majd bement a szobájába.
-Azt hittem vissza jössz..-lépett közénk Kol.
-Sajnos vannak és lesznek is olyan dolgok amik többé vagy sose fognak megvalósulni.-mosolyogtam.
-Ne mond hogy sose, egyszer vissza térsz még ide.-mosolygott Elijah.
-Elizabeth!?-vigyorgott Enzo.
-Szia.-elnevettem magam majd a megöleltem a rég nem látott egyetlen családtagom.
-Oda tudod adni a lakáskulcsod?-kérdeztem mosolyogva a bátyámtól.
-Persze oda adom, de miért akarsz oda költözni?
-Mivel nincs máshova mennem és addig míg ki nem találom hova akarok menni ott kell lennem.
-Hogy érted hogy nem találod ki hova akarsz menni?-kérdezte Elijah.
-Elmegyek, innen..
-Az az innen mit jelent?
-Két lehetőségre gondoltam az egyik hogy vagy Mystic Fallsból vagy az egész földkerekségről.
-Felejtsd el!-szinte kiáltott Enzo.
-Még átgondolom.-mosolyogtam majd kivettem a bátyám kezéből a kulcsokat.
-Sziasztok..-körbe néztem majd újra feltekintettem Niklausra aki szemeiből a harag eltűnt, bűntudat vette át a helyét. Bűntudat és a boldogság...fura páros. Nem bírtam tovább ott maradni és nézni Niklaust, megfordultam majd határozott mozdulattal kiléptem az ajtón magam mögött becsukva azt. A lehető leggyorsabban Enzo házához akartam érni és elgondolkozni mit miért kaptam. Elvesztettem a családom 90%-át, a vőlegényem akiről kiderült csak kihasznált, aztán elvesztettem azt aki miatt értelmes volt élni. 
Nem tudom eldönteni hogy most élek vagy csak lélegzem, csak vagyok mint kavics a földön amin áztat a tenger vad vize. Fogalmam sincs mit kezdjek az életem hátra lévő öröké tartó részével, nincs kivel megélnem az örökét, nincs kiért megélnem. Ott ültem a földön a házban ahol még sosem jártam idegen volt minden, a földön ülésben csak gondolkozni tudtam, mit kéne megtennem ahhoz hogy ne ragadjak a másik oldalon? Hogy a lelki békémmel együtt meghalhassak végre. Itt ebben a világban a lelki béke megtaláláshoz minden olyan dolgot amit tettél jóvá kell tenned, minden hibád amit tudsz kijavítani és teperni hogy sikerüljön.
Végig futtattam az agyamban mindent amint valaha tettem és nem leltek megbocsájtásra. Csak egy személlyel tettem olyat amit ő azóta sem bocsájtott meg. A levegőbe boxoltam majd elindultam a célponthoz. A szívem a torkomban dobogott, a kezem remegett, de bekopogtam.
-Jövök!-hallottam a kellemes női hangot aki szempillantás alatt ajtót nyitott.
-Szia Alice.
-Elizabeth..-suttogta.
-Csak Lukehoz jöttem.
-Szólók neki, addig gyere be.-mosolygott majd beléptem a házba ahol isten se tudja mennyi ideje nem jártam, minden ugyan úgy és ugyan olyan volt.
-Elizabeth?-lépett oda Luke egy hozzám iszonyatosan hasonló lánnyal.
-Szia..sztok.
-Mit akarsz itt?-kérdezte minden kedvességével ami még belé szorult majd átkarolta a lányt.
-Csak meg kell tennem valamit ahhoz hogy elmehessek..
-Én már túl vagyok rajtad, mint látod.-vigyorgott.
-Ja látom, vagy is tükörbe néztem.
-Ezt hogy érted?-kérdezte Luke.
-Ez a lány akár az ikertestvérem is lehetne, nézz már rá Luke...
-Jó inkább mond miért jöttél?-terelte a témát.
-Meg kell bocsájtanod nekem azt amit tettem. Első sorban is, amit tettem hogy itt hagytalak nem Tyler miatt tettem. Nem egyszer sebeztelek meg téged hiába akaratomon kívül történt, megtettem. Nem tehettelek ki téged, Josh vagy akár Alicet annak hogy megöljem, nem tudtam a magamban felgyülemlő adrenalin szintet csökkenteni és csillapítani a vér iránti vágyam. Nagyon sajnálom hogy így alakult a mi kapcsolatunk de be kell látnod nem tettem ellened olyan fájó dolgot amit ne bocsáthass meg nekem.-feleltem őszintén.
-Köszönöm.-suttogta majd megölelt.
-Én köszönöm. Azt kívánom hogy most már tényleg boldog életed legyen Luke..és ő hmm egész csinos.
-De csak azért mert hasonlítok rád.-nevetett a lány.
-Sziasztok.-nevettem majd elindultam haza. 
Most már meg tehetem azt amivel mindent magam mögött hagyhatok..ahogy beértem a házba írtam egy sms-t Enzonak...'Szép temetésem legyen.'
Anyával való ismételt megismerkedésem iszonyat sokat segített. Elmondta hogy hogyan tudom magam lassabban de a legbiztosabban megölni, egy varázslat ami lassan kikapcsol bennem mindent. Először az izmaim gyengülnek meg, majd lassan leáll a légzésem. Természetesen az érzéseket is kiiktatja de a legutoljára, az utolsó félmásodpercben mikor már a szemedből kiszáll az élet hirtelen az is kikapcsol. Rá készültem majd elkezdtem lassan, érthetően mondani a hosszú-hosszú varázsigét.

**Mikaelson birtok.**
-NIKLAUS!-kiabált Enzo az üzenet elolvasása után.
-Szólt valaki?-sétált oda a telefont körül vevő emberekhez.
-Elizabeth...-hadarta Kol.
-Mivan vele?
-Megöli magát.-suttogta Elijah félve.
-Szerintetek tényleg megteszi?-kérdezte Nik félve.
-Simán.-rázta a fejét Rebekah.
-Amint tudok jövök!-kiabált Nik majd ott hagyta a házat, gyorsan a házhoz sietett ahol épp befejeztem a varázsigét.
-Mit művelsz??
-Megkönnyebbítem mindenki életet.-mosolyogtam a férfire mikor a lábam megingott amitől a földre zuhantam, Niklaus oda száguldott hozzám majd leült a földre és az ölébe húzott.
-Ezzel nem könnyebbítesz meg semmit..-suttogta majd összefonta a kezét az enyémmel.
-Sosem bíztál bennem..
-Benned bíztam a legjobban a világon, hisz téged szeretlek a legjobban a világon.-suttogta.
-Ez...kölcsönös..-mondtam szaggatottan hisz a levegő mintha besűrűsödött volna, nem kaptam oxigént. 
-Ne csináld ezt velem, kérlek.
-Sze..re..tlek.-mondtam haldokolva.
-Kimondhatatlanul hercegnőm..-a könnyei a hajam áztatták.
-Ennél szebb halált sosem kívánhattam volna, a te karjaid közt meghalni, felemelő érzés.-mondtam fulladozva de még is mosolyogva.
-Ne mondj ilyeneket kérlek kérlek kérlek.
-Nagyon szeretlek Niklaus Mika...-és itt jött el az hogy minden fájdalmam elmúlt. A lelkem kiszállt a Klaus által ölelt testből majd elszállt a semmibe ahol tényleg nyugalom volt.
*Klaus szemszög..*
-Ne, ne, ne, nee..-suttogta kétségbe esetten.
-Kérlek..-lehunyta a szemét majd egy újabb könnycsepp hagyta el a gyönyörű szemét.
Megint elvesztettem, csak most végleg, nélküle az örökké nagyon sok, vele még az is kevés lett volna de így? Sosem lesz velem újra....

88.Elvesztem.

Úgy indultam el hogy semmim sem volt, aztán lett Luke aki mindent megmutatott nekem újra azt éreztem hogy élek, míg őt el nem kellett veszítenem újra egyedül voltam és semmim sem volt de ott volt Tyler akivel sokkal szebb volt minden és nagyon szerettem a világot jelentette nekem míg egy nap ő is kicsúszott a kezeim közül. Újra a semmim sincs érzés majd megláttam Niklausban azt amit eddig nem láttam a szomorúságtól. Beleszerettem, iszonyatosan.

De most? Itt sétálok a semmi felé, egyedül, anélkül hogy Niklaus kezét fognám, hallgatnám dallamos hangját, nézném a tökéletes arcát és láthatnám a csillogó szemeit.
Ott sétálva az erdőben egyedül el kellett gondolkoznom azon hogy még is mit kellene kezdenem magammal. Nem az utat figyelve mentem és mentem mikor egy már megszokott háznál találtam magam, valahol lennem kell amíg ki nem találom mit kezdek az életemmel így félve de még mindig magabiztosan bekopogtam az ajtón.
-Elizabeth!?-nyitott ajtót Tyler.
-Szia.-mosolyogtam.
-Hogy-hogy itt látlak, nálunk?-kérdezte majd behúzott az ajtón becsukva azt.
-Nem tudom mennyire lesz letaglózó a kérdésem vagy kérésem, de ha pár napra itt maradhatnék.....mindegy hülyeség az egész.-elindultam az ajtó felé.
-Ne!-elém állt majd mélyen a szemembe nézett.
-Addig maradsz ameddig csak szeretnél!
-Kö..köszönöm.-kinyit lehunytam a szemem majd újra kinyitottam.
-Gyere!-szólt sóhajtva majd felvitt egy üres szobába.
-Remélem megfelel..meg ilyesmi.-az ajtónak támaszkodott karba tett kézzel.
-Igen megfelel, és tényleg nem leszek nagy teher sokáig..amint eldöntőm hogy merre s hova tartson az életem elmegyek!
-Nem kell sietned!-mosolygott azzal a mosollyal amivel régen levett a lábamról.
-Jó nem sietek.-feleltem vigyorogva.
-Lehet egy kérdésem?-a hangja komoly volt ami kicsit megrémisztett.
-Persze hogy lehet.
-Miért nem a Mikaelson birtokon vagy, Klaussal?
-Mert nincs többé olyan hogy én és Klaus.-mosolyogtam a fiúra.
-Ezt hogy érted?
-Fuhh..-leültem az ágyra mire Tyler mellém ült tudva hogy hosszú story lesz.
-Valami bekattant nálam és megcsaltam Elijahval ami pár napig tartott, de azóta tiszta vagyok, semmit sem tettem azóta Klaus ellen és most valaki azt mondta Klausnak hogy nekünk még mindig viszonyunk van Elijahval. A teljesen átvertek és féltékeny vagyok érzés vezérli most, de én nem bírom ezt már tovább csinálni, Tyler. Hibáztam bevallom de még csak végig sem hallgat, és ez...-elöntöttek az érzések amiket sírásba fojtottam.
-És mi a terved ez utánra?
-Vagy elmegyek és újra kezdek mindent máshol vagy megkeresem a lelki békét hogy be keljen a túl oldalon lennem az idők végezetéig.-mosolyogtam.
-Mi? Nem mehetsz át a túloldalra semmiféle békével sem!
-Ki akadályozza meg Tyler?
-Pont az akinek a nevét az előbb kimondtad.
-Ezt már te sem tudod, és hiába nézel rám a gyönyörű szemeiddel és az elbűvölő mosolyoddal.
-Vannak még 'fegyvereim' megoldom hogy maradj!-mosolygott tovább.
-Tyler!!-sipított Hayley lentől.
-Már megint..-idegesen lecsörtetett Hayleyhez.
-Mit szeretnél?
-Kivel beszélgettél fent?
-Elizabethel!-jelentette ki lazán.
-Miért van itt?
-Mert itt fog lakni!
-Még is miért?-egyre idegesebb volt.
-Az már nem a te dolgod, Hay.
-És meddig marad?
-Ameddig csak szeretne!
-Ohh hogy befogadjuk a csavargókat!
-Ő nem csavargó! Ő az én volt életem egyik jelentős része, Noel édesanyja!-annyira jól esett hogy így megvédett, a szívem hatalmasat dobbant.
-Ja tényleg igazad van!-sértődötten ott hagyta a fiút.
-Persze hogy igazam van!-vissza jött hozzám.
-Kicsit durva volt..-suttogtam.
-Nem ér hallgatózni!-nevetett.
-Ha nem akartam volna se tudtam volna nem hallani..-nevettem.
-Ígérd meg hogy nem fogsz eltűnni egyik napról a másikra.-nézett mélyen a szemembe.
-Nem ígérhetem meg, félek hogy nem tartanám be!
-Csak ígérd meg, Elizabeth.
-Megpróbálom betartani!-feleltem.
-Köszönöm.-bólintott majd megölelt. S ez az ölelés minden régi emléket felhozott bennem amik boldogsággal töltöttek el, ugyan tudtam sose tudnám őt újra úgy szeretni de még is boldoggá tesz hogy láthatom. A szerelem amiből szeretett lesz majd kötödés, ami soha sem ereszt.

87.Valóságtalanság

-Miért teszed ezt velem?-lépett elém Niklaus.
-Mit?
-Elméletben szeretsz igaz?
-Nem csak elméletben.
-Jó oké, akkor elmondod még is miért csinálod ezt a hátam mögött?
-Elmondanád végre mit csinálok ellened?
-Nem is értem miért voltam veled valaha is..-ahogy ezt kimondta valami megtört bennem.
-Hogy mondtad?
-Jól hallottad! Minden percet megbántam.-mondta mélyen a szemembe nézve.

-Nem értem miért vágsz ilyen dolgokat a fejemhez, mikor semmit sem tettem ellened!
-Nem tettél?-önvezérelve kinevetett.
-Elmondanád végre értelmesen Niklaus?..-közelebb léptem mire ő hátrált.
-Majd elmondják neked a többiek..több szavamat nem érdemled ezek után. Rád nézek és elkap a hányinger. Undorodom tőled!-ismét csak a szemembe mondta amitől teljesen megtörtem, ő volt az egyetlen akinek sose tudtam volna ártani, erre most ezt csinálja velem? Miért?
Ott álltam vele szemben, bámult rám az üvegestekintetével mire inkább ott hagytam.

Tudtam hogy ez nem egy szimpla veszekedés, ilyet még sose mondott nekem. Valaki megint bekavart közénk csak ez most meg is tette a hatását. A szavai a fejemben víz hangoznak még most is hiába akarom elfelejteni az egészet nem tudom, ezt nem lehet. Fogalmam sem volt arról hogy ki s mit mondhatott neki ami ennyire oda vágta a kapcsolatunkat, de ha meg tudom hogy kinek az apró gondolata volt szétzúzni mindent...megölöm.
-Rebekah!-berontottam a szobába nem törődve azzal hogy Enzo is ott van.
-Mi történt szívem?-kérdezte hatalmas biztató mosollyal.
-Klaus...-szinte levegőt sem kaptam.
-Mivan Nikkel?
-El kell mennem!-felláltam majd elindultam.
-Ne!-szólt Enzo majd vissza rántott.
-Mond mi van Nikkel!!
-Valaki megint mondott neki valamit, de nem mondja el mit és...vége!
-Vége?-kérdezték egyszerre.
-Vége!-fájt kimondani de kikellet.
-Sajnálom..-mondta Rebekah majd magához ölelt.
-Amint meg tudom mit is mondtak neki ami ennyire sorsdöntő volt, elmegyek.
-Mi? Nem mész te sehova!-jelentette ki Enzo.
-Nem bírok így itt maradni..-lehunytam a szemem majd ott hagytam őket.
-Elizabeth!-sietett felém Elijah.
-Igen?-kérdeztem a meggyötört tekintettem.
-Mond hogy Niklaus nem hozott el hamarkodott döntést?
-Ha az elhamarkodott döntés alatt azt érted hogy nem-e dobott még ki, akkor de elhamarkodta.
-Istenem..
-Tudsz valamit?-léptem felé.
-Igen tudok mindent.
-Akkor mond el kérlek mert nem bírom ezt a tudatlanságot!-suttogtam.
-Azt mondták neki hogy te meg én...szóval hogy mi....hogy mi még mindig viszonyt tartunk egymással, és hogy szeretjük egymást.
-És kimondta ezt neki?
-Azt nem tudom sajnos.-biztatóan mosolygott.
-Már igazából nem is fontos! Adtam okot a bizalmatlanságára de nem a hitetlenségre!
-És most mit fogsz csinálni?
-Mit csinálhatnék? Nem küzdők sem Nik ellen, sem a sorsom ellen. Elmegyek!-mosolyogtam.
-Ne, nem ez a legjobb megoldás.
-Lehet, és néhol jobb ha a zűrösebb utat választjuk mint a könnyebet de nem ebben az esetben. Nem akarok a végzetemmel küzdeni tovább, nem egyszer szakítottak el minket egymástól, valószínűleg ennek így kell lennie, ha egy koholmány miatt ha nem, vége!-mosolyogtam mintha ez természetes lenne de a szavak még mindig fájók voltak.
-Amint úgy érzed vissza kell jönnöd, az ajtó előtted mindig nyitva lesz!-biztatott Elijah.
-Köszönöm!-mosolyogtam rá majd vállat vonva megöleltem.
-Még mindig itt vagy? És kigondolta volna kivel.-nevetett Klaus majd bement a festőtermébe.
-Annyira félre ért mindent, és ez annyira fáj.-suttogtam.
-Elhiszem.-megsimogatta a hajam majd kijött Kol.
-Hát ti?-mosolygott.
-Mielőtt te is beleképzelnél dolgokat csak elköszöntem!-feleltem majd Kolt is megöleltem.
-Mi ez a búcsúzkodás?-erősen szorított magához...nagyon erősen.
-Elmegyek!-elengedtem majd Enzotól és Rebekahtól is elköszöntem.
-Ki megy el?-lépett közénk Stefan és Nikolina.
-Én.-mosolyogtam Kolinára.
-Mi? Hova? és..és miért?
-Menj fel apádhoz, ő majd elmondja..aztán utána pedig menj Elijahhoz és ő elmondja rendesen. Így zavaros biztos de úgy majd megérted.-megpusziltam majd magamhoz öleltem.  Stefan kérdő tekintettel nézett rám, majd inkább csak megöleltem és ott hagytam őket.