2015. szeptember 9., szerda

34.Végső búcsú?

Nem aludtam az elmúlt éjjel semmit, az agyam csak kattogott..minden tényleg mindenen.
Mi lesz velem nélküle? Mit csináljak nélküle? Egyáltalán hogy létezhetnénk nélküle?
Ez az a szó amit soha sem akartam kimondani..'nélküle' Nem akarok és nem is fogok élni ha ő nem lehet velem, ha nem vele élhetem meg az az 'örökké valóságot'. 
Reggel kimentem a nappaliba a szemem rögtön könnybe lábadt, Elizabeth látványa és még ami emellé társult..Enzo Elizabeth előtt térdelt a vékony kezét kezei közé szorította a könnyei a padlót áztatták és azt kántálta hogy 'ne, ne, ne, ne'. Azt tudni hogy idáig kereste a húgát megtalálja majd ő...meghal borzalmas.
-Enzo..-szóltam.
-Igen?-megtörölte a szemét majd felállt a földről.
-Hidd el nekem is hiányzik.
-Tudom..tudom.
-Ma lesz a temetés..-sétált ki Alice.
-Micsoda?-kérdeztem tejesen ledöbbenve.
-Muszáj ma végig csinálni Tyler.
-Én nem...nem, nem vagyok rá kész.-rá néztem Elizabethre.
-Erre nem lehet rákészülni..-csoszogott ki közénk Josh.
-És mit kell még tenni?-kérdezte Enzo suttogva.
-Már mindent elintéztem..-mosolygott rám Alice.
-Köszönöm..-tátogtam erre Alice mosolyogva biccentett.
-És akkor ma?-kérdezte félve Luke.
-Most.-felelte Alice.
-Nem, Alice kérlek..-teljesen ki voltam idegileg.
-Tyler, muszáj..-suttogta.
-Felhívom anyáékat..-sétált ki Enzo a szobából.
Teljesen össze voltam törve, lassan már azon a határon voltam hogy sírni sem bírok..a szemem bekönnyezett ugyan de könny cseppek nem hagytál el a szemem, gondoltam majd ha lezajlik a temetés ott maradok a sírjánál és kisírom magam egy üveg wiskey társaságában. Észre sem vettem mennyire gyorsan telt az idő, mintha egy szempillantás alatt egy év forgott volna le körülöttem. Egyik pillanatban még a földön ülök és gondolkodok mindenen amit fele éltem meg a másikban már a hófehér koporsó mellett álok...istenem te lány mit tennél velem, elcsavartad a fejem aztán itt kell hagyj, teljesen egyedül. A szertartás előtt Enzo lépett be két 40év körüli házaspárral, szóval ők lennének a szülei. Egy szót sem szóltam hozzájük, hiába akarnám hogy Elizabeth láthassa őket ha ők magára hagyták amivel több évnyi fájdalmat zudítottak rá. Talpig feketében mindenki, a szemeik könnyesek. A hófehér koporsó látványa csak húzott egyet a melkasomon lévő kötelen, fájt, rettenetesen.
'Azért gyültunk ma itt össze hogy végső búcsút vegyünk Elizabeth Waynetől' már az első mondant után könnybe lábadt a szemem, igyekeztem tartani magam. Nem bírtam a plébánosra koncetrálni, csak a koporsót pásztáztam mikor.
-Tyler Lockwood búcsú sorait hallgatják.-ellépett előlem a pap majd a helyére álltam.
-Nem készültem erre heteket, mivel se időm sem kedvem nem volt írni, gondoltam az én egyetlen szerelmemnek a szívemből szóló búcsú beszédet mondok. Rengettek dolgot éltünk át együtt de kitartottunk egymás mellett hisz erről szól a szerelem, egymásnak egy életen át..hosszú életen át, napi szinten rabolták el őt vagy épp engem ilyenkor egyszerűen..elvesznek éreztem magam mintha vele együtt eltüntem volna én is, de valahogy mindig egymásra találtunk, és az az öröm mikor meglátom őt úgy hogy lassan semmi esélyét sem látom csak erősíti bennem azt hogy vele szeretném leélni az életem, amit már nem tehetek meg..sajnos.
'Örökkön örökké'-felejztem be a kis búcsúbeszédem, itt már patakokban folyatak a könnyeim.Lehunyt szemmel hallgattam a lassú de mégis ütemes zenét, hallottam ahogy a koporsó a földbe csattan majd ahogy a földet dobálják rá, borzalmas volt, a szemem nem mertem kinyítni..nem akartam látni ahogy a földbe zárják az életem. A zene nem csendesült a hangok viharként értek minden hallani ami ott történik istenem..mikor az ásót a földbe nyomják majd a koporsó tetjére dobják egy laza mozdulattal, fájt..kimondhatattlanul. Senki sem tudja ezt elképzelni mit él ilyenkor át az ember, mikor nem csak lelkileg mar szét a fájdalom hanem fizikailag is.
Inkább törjék el mindennap a csontjaimat mint hogy ezt nekem újra át kelljen élnem.
Kegyetlenül, rettentően, mérhetetlenül, kimondhatatlanul..nincs erre a fájdalomra illő megfelelő szó, leírhatatalan fájdalom mikor inkább kikapot a sírások kezéből az ásót ásól egy gödröt és bele vetted magad hogy ne kelljen érezz tipisú fájdalom, hisz tudod hogy ami ezek után vár rád az csak kín és gyötrelem. Akkor nyítottam ki a szemem mikor épp a márványozott sírkövet húzták fel..'Elizabeth Wayne tiszta szívvel emlékezzünk rád..'örökkön örökké'..nem bírtam megállni hogy gyakorlatilag ne zuhannyak össze, a földre rogytam majd onnan néztem tovább mit csinálnak. Lassan de biztosan vége lett a szertartásnak akkor még hallkan szólt a zene a háttérbe ami csak fokozta a fájdalmat bennem..mikor olyan történt amit egyszerűen nem tudok elhinni, most is tanácstalanul állok itt és gondolkozom hogy hogyan.
-TYLER..-kibált rám a hang ami bele égett a fejembe, olyan örömmel fordultam meg hogy a bennem lévő feszültség, fájdalom, hiányérzet szerte foszlott.
-Elizabeth?-kérdeztem könnyes szemmel.
-Tyler..-suttogta majd felém rohant.
-Ez nem lehet igaz..-motyogtam magamban majd felkaptam és magamhoz szorítottam.
-Tyler...shh..itt vagyok..itt vagyok.-nyugtatott.
-Itt vagy.-ismételem.
-Gyönyörű volt a beszéded.-suttogta.
-Bárcsak ne kellett volna mind azt elmondanom midenkinek, csak neked kellett volna mikor ketten vagyunk az ágyunkban nem pedig egy temetőben.
-Tudom szerelmem.-felelte majd ajkait ajkamra tapasztotta, annyira hiányzott, a hangja, az illata, a haja, a szeme, az ölelése és a csókja.
-Hogy lehetsz most itt?-kérdeztem két csók között.
-Mikor magamba szúrtam a tört amit a testvéred akart meg tenni, igyekeztem úgy hogy épp érje a szívem amitől 'meghalok' majd a faszilánkot kitépem a szívemből és vissza jöhetek hozzád, ami sikerült.-mosolygott.
-Szeretlek.-suttogtam.
-Én is Tyler..én is.-suttogott vissza.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése