40.Nem létezel, magyarázkodj.

Az a bizonyos 'el vagyok veszve' érzés kisérte végig a mai napom. Tyler járt a fejemben, az arca, a szeme, a mosolya, a hasa, a kulcscsontja, az illata, az ölelése a csókjai, ahogy beszélt hozzám ahogy megfogta a kezem, ahogy rám nézett, nem tudok élni nélküle, ezek a kis apróságok hoznak színt a fekete napjaimba. Az élet szó nálam értelmét vesztette ott hogy felkeltem az 'álomból.' Melissa elkönyvelt egy depressziós kislánynak aki sír a szerelem után. 

Én nem a szerelem után sírok hanem a szerelmem után a kettő között rohadt nagy külömbség van, hisz aki csak a szerelem után sír csak szerelemre vágyik aki pedig egy bizonyos személy után sír, az csak azt a személyt akarja mindenáron. Hiába anya mindent bevetett ma hogy kirobbantson a komfortzónámból de én csak ültem és merengtem a semmibe. 

-Elizabeth jött hozzád valaki.-kiabált anya lentről, én szótlantúl vártam ki az.

-Bejöhetek?-kérdezte de én csak puszta némasággal válaszoltam így bejött.

-Szia Eliza.-mosolygott rám a rég nem látott fiú.

-LOUIS.-felugrottam majd a nyakába vetettem magam.

-Hiányoztál.-suttogta Louis.

-Te is, nagyon.-össze szöktek a könnyek a szememben.

-Sok megbeszélni valónk van.-elengedett a szorításból majd leültünk egymással szembe.

-Kezd te, te mentél el tőlem.-mosolyogtam, bár ez a mosoly soha életében nem látott boldogságot de igyekeztem nem mutatni a törött szívű lányt.

-Tudod jól hogy nem szándékosan hagytalak itt és tudod jól hogy nem volt egy egyszerű dolog, velem igazából semmi extra nem történt azon kívül hogy lassan 1éve hogy együtt vagyok a barátnőmmel, vissza költöztünk ide nem is olyan messze tőletek úgyhogy bármikor talizhatunk, beszélgethetünk és láthatjuk egymást, mint régen.-mosolygott.

-Akkor minden olyan lesz mint régen?-mosolyogtam.

-Mindent úgyan olyan, de tudod mi változott?

-Micsoda?-kérdőn nézett rám.

-A mosolyod, olyan élettelen.-furán méregetni kezdett.

-Ha elmesélném te is bolondnak tartanál, mint anyám.

-Mindig is bolondnak tartotalak.-megfogta a kezem majd várta hogy meséljek.

-Huhh, szóval van egy fiú vagy is a vőlegényem...zavaros az egész, megismerkedtünk szerelmesek lettünk és megkérte a kezem de aztán felkeltem és azóta nem találom őt, de szeretem, ő az életem..-próbáltam tovább mondani de a szememben levő könnyek kicsordultak.

-Nyugodj meg nyafi.-magához ölelt.

-Örültségnek hangzik igaz?

-Szereted?-kérdezte mosolyogva.

-Igen, halálosan.-suttogtam.

-Akkor nem, nem örültség, nem lehet egy ember szerelmes egy álomban lévő személyhez csak ha az valahol igaz is.-engedett az ölelésből.

-Tudtam hogy te megfogsz érteni.-vissza bújtam hozzá.

Louis Tomlinson a legjobb barátom, együtt nőttünk fel, a bátyámként tekintek rá, nagyon szeretjük egymást, mindent megosztunk egymással lehet az jó vagy rossz mert tudjuk nem ítéljük elegymást soha sem. De azt az űrt amit Tyler hagyott maga útán még ő sem képes betölteni, a hiánya fájdalmas szinte már elviselhetelen. Annyira jól elvoltunk olyan volt mint régen ám egyszer csak hatalmas fájdalmat éreztem a hasam alsó részén, a hányinger hirtelen elkapott majd hatalmas lélegzet vétellek közben kértem hogy szóljon anyának.

Rég éreztem ilyen tipusú fájdalmat, hát nem hiányzott.

-Elizabeth, kicsim, jól vagy?-letérdelt mellém, a fájdalomtól megsem tudtam szólalni.

-Louis hívj egy mentőt.-kérte higgadtan az összezavarodott fiútól, aki fürge ujjaival gyorsan tárcsázta a számot, leadta az adatokat és 2percen belül már bepakoltak a büdős mentőautóba.

-Nem lesz semmi baj.-szorította meg a kezem anya de az arca rémült volt.

Még mindig iszonyatos fájdalmat éreztem a hasamban, sőt inkább csak egyre rosszabb lett.

Mikor oda értünk a kórházhoz, úgy vettek ki a kocsiból mintha minimum haldokolnék, igaz a fájdalom szinte koporsóba tett de mellékes. Hosszas vizsgálatok következtek, minden feltételezhető vizsgálatott elvégeztek rajtam, mindegyik eredménye a 'kizárható' kategoriába került, mikor az orvos megkérte hogy húzzam fel a pólóm amit megtettem majd valami gélt nyomott a hasamra amit egy műszerrel ide oda tologatott míg az előttem lévő monitoron meg nem láttam a mi is ez, szóval ultrahang. Kiváncsiak kapkodtam a fejem a képernyőn mikor az orvos megállt egy ponton és gratulációba fogott.

-Hát ez volt a hányinger és a fájdalom oka, gratulálok Miss.Wayne ön terhes, ahhoz képest hogy körübelül 8hónapos elég kicsi a pocakja.-beszélt ott összevissza de nekem csak az 'ön terhes' része jutott el a tudatomig. Terhes lennék mikor csak Tylerrel voltam együtt de úgye ő 'nem létezik'.

39.Nélküled semmi sem úgyan az.

Hiába próbáltam álomba kényszerűlni nem ment, de miért lenne álom? Hisz mikor hozzám ért, megcsókolt éreztem az illatát..nem lehet CSAK egy álom. A feltételezés is fáj hogy álom lett volna Tyler Lockwood vagy az idegbeteg apja Klaus, Elijahról nem is beszélve. A több sikerleten próbálkozás után idegesen rúgtam le magamról a takarót majd lerohantam a konyhába anyához aki épp telefonon beszélgetett, mikor meglátott hírtelen lecsapta a telefont.
-Szia kicsim, elmegyünk valahova?-mosolygott.
-Kivel beszéltél?
-Ahh nem fontos, gyere elmegyünk valahova.-megfogta a csuklom majd olyan kocós hajjal kihúzott az ajtón és betett a kocsiba.
-Hova is megyünk?-kérdeztem miközben a visszapillantó tükörben igyekeztem megcsinálni a hajam.
-Jóhelyre.-nevetett majd legurult a felhajtóról. Az út némasága szinte fülsüketitő volt nem szeretem a csendet kívéve ha Tylerrel vagyok, akkor bármi lehet tűz, hurrikán, atombomba robbanás, világ vége nem érdekel, míg vele vagyok semmi sem érdekel. Anya néha-néha rám pillantott amit furcsáltam így mikor az útra koncentrált én is ránéztem néha, az alsó ajkát ragva bámult ki a szélvédőn, ha anya ezt csinálja vagy ideges vagy szomorú fura szokása de ebből tudom kivenni csak az érzéseit, anya arcát pásztázva ültem mellette mikor hirtelen fékezve hajtótt fel egy kisház elé.
-Megjöttünk.-mosolygott.
-És hol is vagyunk?
-Csak gyere.-kiszálltunk a kocsiból majd anya belépett a házba.
-Gyere nyugodtan.-megfogta a csuklom majd beakart húzni a házba de nem tehettem hisz nem voltam még oda beinvitálva.
-Gyere már be, ne butáskodj.-szólt hozzám egy kedves vörös hajú asszony, itt megkönnyebülve léptem át a ház küszöbét.
-Szóval, én Melissa vagyok.-mosolygott rám.
-Elizabeth.-szögeztem le egyszerűen.
-Kezdhetjük?-mosolygott Melissa.
-Mit?
-Muszáj volt elhoznom ide téged.-felelte anya majd bezárta az ajtót.
-Ki vagy te?-kérdeztem bután.
-Melissa Mieson, psyhologús.-mondta két mosoly között.
-Mieson? Majdnem Mikaelson.-nevettem el magam.
-Látod lissa, erről beszéltem.-leült Melissa mellé, mintha az ő pártjára állt volna.
-Mesélj nekem, mesélj az álomról az álom szereplőiról, a történésekről..mesélj.-mintha érdeklené, mintha.
-A szüleim meghaltak, nem bírtam el ezt a tehert hogy ők már nincsenek így depresszióba estem, egy ember volt az életemben akkor Oliver..míg ő megnem csalt, így teljesen egyedül maradtam egy nap jött egy gyönyörű kék szemű fiú az osztályba..Luke..szerelmesek lettünk, teljesen. A barátnőm akinek a nevére sem emlékszem próbált tőle távol tartani de a szerelmünk akkor volt tökéletes...aztán kiderült róla valami, valami ami az érzéseimen kicsit sem változtatott..ő egy vámpír aki engem is átváltozatott, de mint kiderült anyám vérfarkas így a két vér keveredése miatt hibrid lettem, eljött értem Tyler..*itt a szemem megtelt könnyekkel* ő lett az életem, nem érdekel semmi ha vele vagyok...megkérte a kezem..MEGKÉRTE Ő a mentsváram, de most hogy nincs itt úgy érzem teljesen feleslegesen élek, értelmét vesztette az élet, a mosolygás, és a lélegzés.-mosolyogtam könnyes szemmel a nőre és anyára.
-Ne beszélj butaságokat.-kérte anya.
-Így gondolom, szeretem Tylert.
-Annyira szereted...Tylert? hogy meg is halj érte?-kérdezte Melissa.
-Igen, nagyon.-idegesen törölgettem az arcomról a könnyeket.
-Kötödsz az álomhoz, és az álomban szereplő Tylerhez.-világosított fel Melissa.
-EZ NEM ÁLOM..NEM ÁLOM Ő LÉTEZIK, ÉS SZERETJÜK EGYMÁST, ÉRTITEK SZERETJÜK EGYMÁST, HOZZÁ FOGOK MENNI.-teljesen kiakadtam, végteleül csalódott és szomorú voltam, ez sok volt így egyszerre, összeestem.
-Kicsim.-anya utánam kapott majd az ágyra fektetett.
-Meghízott a lányod, nem gondolod?-furcsán körbe pásztázott rajtam.
-Csak a stressz.-megölelte Melissát majd a kocsiba tettek és haza hajtottunk.
Anya ágyba rakott majd rámcsukta az ajtót..elméletileg két órát aludtam, de semmire sem emlékszem, sötét kép tárul elém ha vissza próbálok gondolni az álmomra. 
-Hiányzol Tyler...szeretlek.-suttogtam.

38.Barátok.

-Ma átjön pár  barátom.-közölte Tyler egyszerűen.
-Mi? Kik?
-Egy óra és itt vannak.-mosolygott.
-EGY ÓRA?
-Egy óra.-megpuszilta a homlokom majd ott hagyott.
Egy óra múlva itt vannak Tyler barátai akikről eddig egy szót sem hallottam, gondoltam nem fogom magam kicsipni az igazi énem kell látniúk akit Tyler szeret így egy tök átlagos kinézetett kaptam végeredménykép. Az időt nem figyelve töltöttem el azt az egy órát, majd kopogást hallottam, erős, határozott ember állhatott az ajtó túoldalán mert csak úgy dübörgőtt az ajtón.
-Jövök, nyugi van.-nevetve az ajtóhoz lépett Tyler. Mindenki egyesével ölelte át Tyler majd leültek a nappaliba, alig mertem megmozdulni, bevallom féltem..mivan ha nem tetszem nekik?
Mivan ha nem akarnak látni? Mivan ha...sok a 'mivan ha', a gondolaim felhőjét szét hesegettem a fejemben majd egy hirtelen mozdulattal kiléptem az ajtón, oda sétáltam a lépcsőhőz ahonnan láttam mindenkit, két lány és három fiú ült. Tekintetteik csak úgy perzselték a bőrőm, a kérdéseiket amik felmerültek bennük, mintha tisztán hallottam volna.
Akkora a félelem eltűnt belőlem inkább a megfelelés érzése vezetett. Tyler hirtelen mozdulottal felugrott a kanapéból majd mellém sietett.
-Nyugi.-suttogta majd oda vezetett az idegen alakokhoz akik kérdő pillantásokat vettetek hol rám hol pedig Tylerre.
-Óhh ő lenne az a lány akiről annyit meséltél..-elém lépett az egyik fiú.
-Igen ő az..-mosoly Tyler.
-Matt Donovan.-mosolygott a srác aki az imént elém állt.
-Elizabeth Wayne.-mosolyogtam vissza.
-Elena Gilbert.
-Hayley Marshall.
-Jeremy Gilbert.
-Rebekah Mikaelson.
-Edward Cullen.-jöttek sorra a nevek, kedvesnek tűntek de még mindig tartottam a véleményüktől. Tyler egész végig fogta a kezem ami adott egy kis bátorságot.
-És miért hívtál ide mindenkit?-kérdezte Jeremy.
-Elszeretnék mondani valamit.-mosolygott Tyler.
-Kivele.
-Mindegyikőtők megvan hívva egy esküvőre..-elmondta ugyan, igaz burkoltan de elmondta.
-Kiére?-kérdezte Elena.
-A miénkre.-mosolygott Tyler, majd magához szorított.

Itt körbe néztem vártam a reakciókat kiből mit vált ki ez a hír, mindenki arcán csak mosoly ült, és boldogság hogy a barátjuk megházasodik...ám itt rápillantottam a szőke egyedre akinek az arcán a teljes csalódottságot láttam csak, a szemei könnyekbe bújtak, az arca fehérebb volt a kelletténél a kezei ökölbe szorítva.
Mintha teljesen összetört volna, mintha a hír annyira sokkolta volna, itt eszembe jutott valami ami akkor már nem hagyott nyugodni, a volt barátnő, aki kiszívta a nyakát..csak nem Rebekah Mikaelson? Teljesen kétsbe voltam esve míg Tyler le nem hajtotta a fejét és azt suttogta..'Sajnálom.' ekkor Rebekah felugrott.
-ESKÜVŐ? Te meg ez?-vonta kérdőre Tylert.
-Ő, nem ez, és igen.-szögezte le egyszerűen.
-Nem Tyler..NEM azt mondtad szeretni fogsz, mindig mindenben.-emelt a hangszintjén.
-Rebekah ez régen volt így, elmúlt.
-Megígérted..-suttogta, a hangja szomorú volt, nagyon szomorú de ebben még is annyi düh volt.
-Nem ígértem ilyet..-felkapta a fejét a mellettem álló össze zavarodott fiú.
-SZÓVAL NEM?-kiabálni kezdett.
-Nem, és tudod jól hogy akkor szerettelek de az akkor volt, most őt szeretem, nagyon.
-Annyira hogy elveszed?-végig mért a szemével, fájt, hogy én nem vagyok elég jó mint ő...
-Annál sokkal jobban.-mosolygott.
-És ha ő nem lenne most a képben?-tette fel a ravaszt kérdést.
-Akkor egyedül lennék.-szorított egyet a kezemen.
-Tudod mit? Inkább légy egyedül mint ezzel..-elém lépett majd egy mozdulattal tépte ki a szívem a helyéről.
-Ha az enyém nem lehetsz, másé se legyél.-ezzel a mondattal együtt zuhantam a földre.

Sírva? Zokogva ugrottam fel az ágyamban anya felém rohant majd átölelt nyugtatás képp.
-Hol van?-kérdeztem a könnyeimmel mit sem törödve.
-De kicsoda szívem?
-Tyler..-nyögtem ki egyszerűen.
-Tudom kénne ő ki?-mosolygott rám megértően.
-Tyler Lockwood, a vőlegényem..-suttogtam.
-Sajnálom kicsim de ő nem volt, és nem is lesz.-magához ölelt.
-De van, én tudom..a köd háta mögött lakunk, csak mi ketten.-meséltem neki zokogva.
-Egy álom volt csupán.-mosolygott.
-De én szeretem.-feleltem teljesen kisírt szemmeimmel együtt.
-Nem szeretheted, csak álmodtál.-megpuszilta a homlokom.
-Anya az örökkévalóságot ígérte nekem..-suttogtam.
-Nincs örökkévalóság, egyszer mindenki elmegy.
-De én hibrid vagyok.-adtam a szerintem logikust választ de anya csak értetlenül bámult.
-Tudod mit? Vissza alszok, megkeresem és hozzá megyek.-mosolyogtam majd vissza feküdtem az ágyba. Mivan? Csak egy álom? Na persze, én tudom hogy létezik és tudom hogy szeret.
TYLER SZERET ENGEM.

37.Forduló pont.

-Klaus kérlek..-még mindig könyörgött hogy itasson meg a vérével, de egyre jobbnak láttam a halált..hisz nyugodtabb lenne az élete de abba is bele kell gondolom hogy mennyi mindent ki állt már a szerelmünk.
-Nem.-mosolygott.
-Ez egyre csúnyább.-megnézte a sebet Elijah.
-Nem akarom elveszíteni.-suttogta.
-Öld meg.-suttogta Elijah.
-Micsoda?
Haloványan láttam az eseménykett, Tyler hirtelen felállt melőlem majd egy mozdulattal kitörte Klaus nyakát aki a földre hullt..oda húzta hozzám majd a szemfogaim Klaus csuklójába mélyesztettem és ittam. Minden korty után egyre erősebbnek éreztem magam és láttam a fényt a sötét alagút végén a fény a reményt jelképezi a sötétség a reménytelenséget voltak percek mikor a fény kialudni látszott de Tyler tett arról hogy mindig lássak halovány fényt.
Az ő arcán is láttam a megkönnyebülést és a remény arra hogy mégis a miénk legyen az a örökké, csak a miénk. Mikor bejeztem Klaus vérének szívását Tyler felszedett a fölről majd haza igyekeztünk, a karjaiban tartott egész addig míg haza nem értünk, a pulcsija kapucnijába kapaszkodtam és igyekeztem a lehető legjobban hozzá bújni. Hallani és érezni akartam a szív dobogását, megnyugtatott, az volt az én személyre szabott altatom.
Akkor jöttem rá hogy az élet Tyler nélkül értelmetlen mint a szív dobogás nélkül, miért legyen szívem ha nem ver? Mikor haza értünk Tyler befektett az ágyba majd ott hagyott nem több mint két percre a mosoly az arcán letörölhetetlen volt, csak mosolygott mint egy idióta.
-Mit mosolyogsz ennyire?
-Majd rájössz..-kacsintott majd ott hagyott a szobába.
-Tyler!-siránkoztam utánta de nem jött vissza így utána futottam.
-Elegem van Klausból és az idióta merényleteiből hogy elválasszon miket, teljesen. Elegem van abból hogy a barátnőmként hivatkozok rád...azt akarom ha kimondom a neved ne azt gondolják hogy igen a barátnőd, szereted, nem én azt akarom hogy azt mondják az életed, aki nélkül a létezés értelmét veszti. Ezt akarom, és téged egy életen át. Ezt már rég megakartam tenni de soha sem volt rá alkalmam, a megfelelő pillanatot vártam de nem várom tovább kitudja mikor jön el vagy egyáltalán van-e erre megfelelő pillanat nem érdekel már, szóval belevágok...nem azt akarom hogy a barátnőm legyél, hanem a feleségem.-mosolygott rám Tyler.
Nem bírtam megszólalni, a boldogság úgy tört rám mint még soha, most éreztem úgy hogy már nem érdekel senki csak ő, csak rá tudtam koncentrálni MEGKÉRTE A KEZEM. 
Csak mosolyogtam rá, könnyes szemmel, életem legszebb napja volt az a nap, amit sose akarok elfelejteni, a szerelmünk forduló pontja érkezett el akkor, és tudom egy új fejezet kezdődik most el de bátran állok elébe.

36.Beteges szerelem?

Berendezkedtünk a mi kis otthonunkba ahol senki sem fog minket zavarni és azt tehetjük amihet épp kedvünk van..EZ volt az a pont mikor kicsatanttam az örömtől. El akartam vele tölteni egy gyönyörű, nyugalmas, szerelmes napot ami szokás szerint lehetetlen volt, akkor borult fel az egész tervem mikor koppogtatak az ajtónkon és Tyler ajtót nyított.
-Szia Tyler.-köszönt Stefan majd a drága testvére egy tűt szúrt Tyler nyakába.
-Miért csináljátok ezt?-hátráltam.
-Muszáj kicsim..muszáj.-felém lépett Stefan de hiába ellenkeztem a tű a nyakamban díszelgett.
-Mehetünk.-vigyorgott Damon Tylerrel a hátán.

Az elgyengült testünket egy teher autó hátuljába dobták távolabb egymástól. Csak néztük a másikat a szertől alig bírtunk megmozdulni de Tyler akkor is igyekezett meg fogni a kezem, olyan megnyugtató volt hogy tudom itt van velem.
Szokás szerint Klaus intézte ezt az egészet mint minden mást az életünkben. Az út vége előtt 2-3perccel kiment a szervezetünkből a farkasméreg, de mire felálltünk volna nyílt is az ajtó.

-Sajnálom ha kicsit rázós vot az út.-szólalt meg Damon kedvesen.
-Miért csináljátok ezt?-kérdezett Tyler majd leugrott a kocsi platojáról.
-Amit a főnők kér, a fönök kap.-felték egyszere teljesen nyugodtan.
-Miért vagyunk itt...megint?-ugrottam Tyler után.
-Ez már nem a mi dolgunk.-felelte Stefan majd bementünk a házba. Klaus már várt minket.
-Végre hogy ide értettek.
-Mit akarsz?-kérdezett Tyler miközben megszorította kezem olyan 'nem lesz baj' stilusban.
-Hogy szakítsátok meg a kapcsolatotokat.-nyögte ki egyszerűen.
-FELEJSD EL.-kiabált rá Tyler.
-Miért tartasz ki mellette ennyire?
-Mert szeretem.
-Nem elég ok rá.-felete idegesen.
-Nekem elég ok.-itt már Tyler is idegesebb lett.
-Szóval miért vagyunk itt, Klaus?-kérdeztem.
-Innen nem távozhattok együtt, boldogan.-mosolygott gonoszul.
-Miért?-kérdeztük teljesen egyszerre.
-Vagy is együtt távohattok..de a boldogan eléggé kérdéses.
-Bármit is tervelsz a beteg elmédben jobb ha elfejted hisz ugysem fog sikerülni és amúgy sem tudsz olyat tenni ami ellen ne tudnék védekezi.-szögezte le Tyler.
-Biztos vagy benne fiam?
-Egészbiztos.-felelte magabiztosan.
-Csak figyelj..-mondta majd hátra lökte Tyler és a nyakamra vetette magát. Megharapott. A harapás fájdalmát nem tudom sehova besorolni, elöszőr hatalmas fájdalmat éreztem majd egyre csak enyhult, éreztem ahogy levegőt vett, éreztem a kezét a derekamon és ami a legrosszabb volt hogy éreztem Tyler dühét és fájdalmát, mintha a fejébe látnék, elgondolkozott. Mivel Klaus nem fog a véréből adni önszántából, így vagy én halok meg vagy valahogy kikell harcolnia Klaust a véréből, ami köztudott lehetetlen küzdelem hisz Klaus rettentő makacs, azt teszi csak ami az érdekére válik és amit ő szeretne. 
-KLAUS.-kiabált Tyler.
-Mivan innentől nem fogsz apádnak hívni?-fordult felé.
-Ezek után amit velem tettél? HÁNYSZOR próbáltad már elvenni tőlem? Nem soha nem foglak, de még látni sem akarlak.-felemelt a földről.
-Nem teheted ezt.-suttogta.
-Itasd meg..-kérte Tyler.
-Nem, fiam...nem tehetem.-lehajtotta a fejét.
-De meg teheted..-ideges lett, nagyon ideges.
-Szóval ez ellen hogy teszel?-kérdeztett mosolyogva.
-Megöllek.-mosolygott vissza kedvesen.
-Meg tennéd, érted?
-Érte bármit megtennék.-feleltem öszintén.
-Ez már nem szerelem fiam, ez már betegség jobb lesz így.
-NEM LESZ JOBB. Itasd meg.-kértem idegesen.
-Nem.-felelte egyszerűen.

35.Eltünni a ködben.

-ELIZABETH..-kiabált Enzo.

-Enzo? Mit keres itt?-kérdeztem Tylertől de addigra már villám sebességek ott termet Enzo.

-Meghaltál..-suttogta.

-Félig meddig.

-Ez hihetetlen..-felelte majd magához szorított.

-Én is szeretlek..de ez..megfolytasz..

-Bocsi..-mosolygott.

-Eli.-szólt a hátam mögött Tyler majd megfordultam, a nyakláncom logott a kezeiben.

-Ez szebb mint volt..-suttogtam a nyakláncot bámulva.

-Szebb.-megfordított majd a nyakláncot a nyakamba akasztotta, mikor sikeresen betudta kapcsolni a hajamba csókolt, romantikus lett volna ha épp nem a sírkövem mellett állunk.

Láttam mindenki arcán a boldogságot és a megkönnyebültséget, mindenki ott volt aki valaha is számított nekem, Luke, Josh, Alice, Enzo és Tyler körbe néztem majd megpillantottam egy házaspárt aki felénk igyekezett, teljesen boldognak tűntek, és ismertlennek.

-Hát ők meg kik?-kérdeztem suttogva hisz már szinte mellettünk voltak.

-Mindent megtudsz most..-suttogott vissza Enzo.

-Sziasztok..-szóltalt fel a nő.

-Mifolyik itt?-kérdeztem ijedten.

-Bemutatkoznátok?-kérte Enzo a két ember aki hozzánk csapódott.

-Persze ezen ne múljék.

-Várj..Tyler befognád a száját?-kérdezte Enzo.

-Persze ezen ne múljék.-kacsinott majd a kezét a számra szorította.

-Edward Wayne vagyok.-szólalt fel a férfi.

-Emy Dell Wayne.-mosolygott a nő, mire én csak a fejem tudtam rázni.

Nem hittem a fülemnek..a szüleim lennének azok? Nem. A szüleim meghaltak. Teljesen össze zavarodtam, válaszokat akartam ennek érdekében megharaptam Tylert miszerint engedjen el.

-Ez valami rossz vicc, a szüleim meghaltak.-feleltem idegesen.

-Mi vagyunk azok.-suttogta a nő majd közelebb jött.

-Ne gyere közelebb..

-Nyugodj meg.-szólt a férfi.

-Nem ti vagytok a szüleim..-feletem miközben a nyakláncom markolásztam.

-Azt is tőlem kaptad.-suttogta a férfi.

-NEM, ez az APUKÁMTÓL KAPTAM.

-Igen, tőlem.

-Haza szeretnék menni.-fordultam Tylerhez.

-Rendben.-felelte mosolyogva.

-Nem viheted el.-szólal meg a nő aki azt hazudja hogy az anyám.

-Hidd el elvihetem, és el is fogom.-nézett farkas szemet a nővel Tyler.

-Ne vidd el, most.-kérlelte Enzo.

-Ennyi kisérletezés elég volt mára.-felelte majd megfordultunk és eltüntünk a ködben.

Mint egy valóságig mentunk volna, azt hittem sose lesz vége a fárasztó útnak..De vajon hova megyünk ennyit? Hisz a házunkat szénné égette Damon idióta testvére, nem mintha Damon teljesen normális lenne. Teljes köd borította az útat így alig láttam valamit, Tyler kezét szorítottam és vártam a végállomást. Lassan 20perce megyünk mikor a köd mögött egy kisebb házat véltem felfedezni, a ház régies mintájú ház volt, kopott falécek, kopott festék, koszos ablak, a verandán egy nyikorgó hintaágy és egy rozoga asztal, mintha nem is lakna itt senki majd, ám ha valaki belép te jó isten..gyönyörű új bútorok, vidám falfestés és gyönyörű krémszínű szönyeg. A ház úgy volt tökéletes nekünk ahogy van, messze mindentől és mindenkitől csak egy ház a köd tenger végén. 

-Tetszik?-kérdezte mosolyogva Tyler.

-Tökéletes..-néztem körbe mosolyogva.

-Itt senki sem fog alkalmatlankodni.-mosolygott.

-Itt nem, de..-gondolkoztam.

-Enzo itt lakik nem messze.-mosolygott rám, mintha a fejembe látna.

-Ők nem a szüleim..-lehajtottam a fejem.

-De ők azok.-suttogta.

-Én már meggyászoltam őket, 6éven keresztűl..sikerült megnyugodnom és most itt lennének?

-Nem erőltettek semmit sem.-megölelt.

-Köszönöm.-magamhoz szorítottam jó erősen.

34.Végső búcsú?

Nem aludtam az elmúlt éjjel semmit, az agyam csak kattogott..minden tényleg mindenen.
Mi lesz velem nélküle? Mit csináljak nélküle? Egyáltalán hogy létezhetnénk nélküle?
Ez az a szó amit soha sem akartam kimondani..'nélküle' Nem akarok és nem is fogok élni ha ő nem lehet velem, ha nem vele élhetem meg az az 'örökké valóságot'. 
Reggel kimentem a nappaliba a szemem rögtön könnybe lábadt, Elizabeth látványa és még ami emellé társult..Enzo Elizabeth előtt térdelt a vékony kezét kezei közé szorította a könnyei a padlót áztatták és azt kántálta hogy 'ne, ne, ne, ne'. Azt tudni hogy idáig kereste a húgát megtalálja majd ő...meghal borzalmas.
-Enzo..-szóltam.
-Igen?-megtörölte a szemét majd felállt a földről.
-Hidd el nekem is hiányzik.
-Tudom..tudom.
-Ma lesz a temetés..-sétált ki Alice.
-Micsoda?-kérdeztem tejesen ledöbbenve.
-Muszáj ma végig csinálni Tyler.
-Én nem...nem, nem vagyok rá kész.-rá néztem Elizabethre.
-Erre nem lehet rákészülni..-csoszogott ki közénk Josh.
-És mit kell még tenni?-kérdezte Enzo suttogva.
-Már mindent elintéztem..-mosolygott rám Alice.
-Köszönöm..-tátogtam erre Alice mosolyogva biccentett.
-És akkor ma?-kérdezte félve Luke.
-Most.-felelte Alice.
-Nem, Alice kérlek..-teljesen ki voltam idegileg.
-Tyler, muszáj..-suttogta.
-Felhívom anyáékat..-sétált ki Enzo a szobából.
Teljesen össze voltam törve, lassan már azon a határon voltam hogy sírni sem bírok..a szemem bekönnyezett ugyan de könny cseppek nem hagytál el a szemem, gondoltam majd ha lezajlik a temetés ott maradok a sírjánál és kisírom magam egy üveg wiskey társaságában. Észre sem vettem mennyire gyorsan telt az idő, mintha egy szempillantás alatt egy év forgott volna le körülöttem. Egyik pillanatban még a földön ülök és gondolkodok mindenen amit fele éltem meg a másikban már a hófehér koporsó mellett álok...istenem te lány mit tennél velem, elcsavartad a fejem aztán itt kell hagyj, teljesen egyedül. A szertartás előtt Enzo lépett be két 40év körüli házaspárral, szóval ők lennének a szülei. Egy szót sem szóltam hozzájük, hiába akarnám hogy Elizabeth láthassa őket ha ők magára hagyták amivel több évnyi fájdalmat zudítottak rá. Talpig feketében mindenki, a szemeik könnyesek. A hófehér koporsó látványa csak húzott egyet a melkasomon lévő kötelen, fájt, rettenetesen.
'Azért gyültunk ma itt össze hogy végső búcsút vegyünk Elizabeth Waynetől' már az első mondant után könnybe lábadt a szemem, igyekeztem tartani magam. Nem bírtam a plébánosra koncetrálni, csak a koporsót pásztáztam mikor.
-Tyler Lockwood búcsú sorait hallgatják.-ellépett előlem a pap majd a helyére álltam.
-Nem készültem erre heteket, mivel se időm sem kedvem nem volt írni, gondoltam az én egyetlen szerelmemnek a szívemből szóló búcsú beszédet mondok. Rengettek dolgot éltünk át együtt de kitartottunk egymás mellett hisz erről szól a szerelem, egymásnak egy életen át..hosszú életen át, napi szinten rabolták el őt vagy épp engem ilyenkor egyszerűen..elvesznek éreztem magam mintha vele együtt eltüntem volna én is, de valahogy mindig egymásra találtunk, és az az öröm mikor meglátom őt úgy hogy lassan semmi esélyét sem látom csak erősíti bennem azt hogy vele szeretném leélni az életem, amit már nem tehetek meg..sajnos.
'Örökkön örökké'-felejztem be a kis búcsúbeszédem, itt már patakokban folyatak a könnyeim.Lehunyt szemmel hallgattam a lassú de mégis ütemes zenét, hallottam ahogy a koporsó a földbe csattan majd ahogy a földet dobálják rá, borzalmas volt, a szemem nem mertem kinyítni..nem akartam látni ahogy a földbe zárják az életem. A zene nem csendesült a hangok viharként értek minden hallani ami ott történik istenem..mikor az ásót a földbe nyomják majd a koporsó tetjére dobják egy laza mozdulattal, fájt..kimondhatattlanul. Senki sem tudja ezt elképzelni mit él ilyenkor át az ember, mikor nem csak lelkileg mar szét a fájdalom hanem fizikailag is.
Inkább törjék el mindennap a csontjaimat mint hogy ezt nekem újra át kelljen élnem.
Kegyetlenül, rettentően, mérhetetlenül, kimondhatatlanul..nincs erre a fájdalomra illő megfelelő szó, leírhatatalan fájdalom mikor inkább kikapot a sírások kezéből az ásót ásól egy gödröt és bele vetted magad hogy ne kelljen érezz tipisú fájdalom, hisz tudod hogy ami ezek után vár rád az csak kín és gyötrelem. Akkor nyítottam ki a szemem mikor épp a márványozott sírkövet húzták fel..'Elizabeth Wayne tiszta szívvel emlékezzünk rád..'örökkön örökké'..nem bírtam megállni hogy gyakorlatilag ne zuhannyak össze, a földre rogytam majd onnan néztem tovább mit csinálnak. Lassan de biztosan vége lett a szertartásnak akkor még hallkan szólt a zene a háttérbe ami csak fokozta a fájdalmat bennem..mikor olyan történt amit egyszerűen nem tudok elhinni, most is tanácstalanul állok itt és gondolkozom hogy hogyan.
-TYLER..-kibált rám a hang ami bele égett a fejembe, olyan örömmel fordultam meg hogy a bennem lévő feszültség, fájdalom, hiányérzet szerte foszlott.
-Elizabeth?-kérdeztem könnyes szemmel.
-Tyler..-suttogta majd felém rohant.
-Ez nem lehet igaz..-motyogtam magamban majd felkaptam és magamhoz szorítottam.
-Tyler...shh..itt vagyok..itt vagyok.-nyugtatott.
-Itt vagy.-ismételem.
-Gyönyörű volt a beszéded.-suttogta.
-Bárcsak ne kellett volna mind azt elmondanom midenkinek, csak neked kellett volna mikor ketten vagyunk az ágyunkban nem pedig egy temetőben.
-Tudom szerelmem.-felelte majd ajkait ajkamra tapasztotta, annyira hiányzott, a hangja, az illata, a haja, a szeme, az ölelése és a csókja.
-Hogy lehetsz most itt?-kérdeztem két csók között.
-Mikor magamba szúrtam a tört amit a testvéred akart meg tenni, igyekeztem úgy hogy épp érje a szívem amitől 'meghalok' majd a faszilánkot kitépem a szívemből és vissza jöhetek hozzád, ami sikerült.-mosolygott.
-Szeretlek.-suttogtam.
-Én is Tyler..én is.-suttogott vissza.

33.Veled együtt vége lett mindennek.

-Tyler szemszöge-

Mikor kinyitottam a szemem és körbe néztem csak füst, korom és sötétség vett körül. 
Elizabeth eltünt mintha a föld nyelte volna el, sehol sem találtam amitől ideges, kétségbeesett és szomorú voltam. Meg kell őt találnom ha törik, ha szakad de hol keressem? Hol keressem azt aki életben tart, teljesen elvoltam veszve nélküle. A nyakláncát szorongattam a kezemben mikor eszembe jutott valami, vagy is valaki..meg kell kérnem az én 'drága' testvérem hogy segítsen megkeresni Elizabethet, így első utam a régi otthonomba vezetett.
-Elijah..-beléptem az ajtón.
-Szia Tyler...-válaszolt meglepve.
-Segítened kell.
-Miben is?-mosolygott rám.
-Elizabeth eltünt..meg kell keresnünk.-feleltem.
-Oké..menjünk..keressük..-hebegett-habogott.
-Hova temessük el?-kérdezte Damon majd Stefan elém lépett kezeimben Elizabethel, ott álltam könnyes szemmel köpni nyelni nem tudtam akkor... a szívembe nyilallt a fájdalom egy részem vele halt..egy jelentős részem. Nem tudtam megküzdeni a helyzettel, akkor nem ment nem voltam rájuk mérges csak fájt, iszonyatosan fájt.
-Elizabeth..-ennyit tudta kinyögni majd térdre rogytam.
-Sajnálom Tyler.-suttogta Stefan majd a karjaimba tette a szeretett lány elboldogult testét.
-Miért tettétek ezt, velem?-kérdeztem közben pedig Elizabeth gyönyörű falfehér arcát pásztáztam.
-Mert így vissza kaplak.-felelte Klaus mi közben besétált a szobába.
-Vissza kapsz?
-Igen fiam, elvett tőlem, így újra vissza kaplak.
-Nem most csak jobban elcsesztél MINDENT..ő volt az életem..-suttogtam majd elsírtam magam.
-Te sírsz?-nézett rám furán Elijah.
-NE FOGJÁTOK FEL HOGY MENNYIT JELENTETT NEKEM?-kiabáltam.
-Jobb lesz így..-suttogta Damon.
-Mivan eszedbe jutott a Stella? Megöltél te szeretted.-feleltem neki.
-Még mindig szeretem.-válaszolt majd ott hagyott minket.
-Őt elviszem magammal..megszervezem neki a világ legszebb temetését, amennyire szép lehet egy temetés..miután meggyászoltam kérlek mellé temessetek el.-felálltam Elizabethel a kezemben, olyan könnyű és mozdulatlan volt.
-Nem ölheted meg magad, miatta Ty.-állt az utamba Klaus.
-Pedig megteszem...és ne hívj Tynak..faszfej.-kiléptem az ajtón.
Gőzőm sincs hova menjek, az otthonom leégett Enzo eltünt így egy ház maradt ahova mehettem és akik támogatnak majd ebben mert szeretették őt..
-Valaki..-kiabáltam az ajtó előtt.
-Mit akarsz Tyler?-kiabált vissza Alice.
-Kérlek..engedj be.-feleltem a könnyeimmel küzködve.
-Felejsd el..-szólt rám Luke.
-Kérlek..-itt már elsírtam magam, a fiúk nem szoktak sírni igaz? Kivéve ha van akit igazán szerettek és az életük adta volna az övéért..csak érte.
-Te sírsz?-kérdezte Josh.
-Nyisd ki..-kérleltem majd az ajtó óvatosan kinyílt Luke pedig a földre zuhant.
-Mi a fene történt?-kérdezte Alice suttogva.
-Az apám..az apám történt..
-Meghalt..-suttogta szerintem magának.
-Akik érte jöttek, felgyújtották a házam szóval őt hadd hagyam itt míg elintézem a temetést..
-Maradj te is, kérlek.-szólt Alice.
-Nem akarok most, senki terhére lenni..-feleltem.
-Én kérlek rá hogy maradj.
-Igen, maradj nem aludhatsz az utcán..-szólt hozzám Josh.
-Rendben, köszönöm..-letettem Elizabeth testétt a kanapéra.
Itt mindenki csendben könnyeivel küzdve nézte Elizabethet a kanapén.
-Nem bírom még eltemetni.-szólaltam fel.
-Senki sem tudja..-rá tette a kezét a válamra Luke, majd valaki betörte Lukekék ajtaját.
-Azt hallottam hogy az én drága húgo...-folytatta volan de meglátta a kanapén elnyúló halott lány testét, a látvány tényleg szívcsavaró volt, borzalmas.
-Ez nem lehet..igaz..-próbált értelmesen beszélni Enzo.
-Pedig az..-suttogta Josh.
-Nem..nem..NEM..-oda rohant majd elkezdte rázni Elizabeth testét.
-Enzo..nyugi Enzo..shhh..-lefogtam,a végén még szét tépi.
-Nem halhatott meg.-felelte.
-A legjobbat veszítjuk el.-suttogtam.
-A szüleink, élnek.
-Micsoda?-kérdeztem meglepődve.
-Igen én is csak két napja tudtam meg, élnek de már hiába ha ő...ha ő..-mondta Enzo.
-Mindent megtennék hogy láthassa a szüleit..-feleltem.
-Mióta is nem látta őket?-kérdezte Alice.
-14éves kora óta..-feleltem.
-Istenem.
Ott volt mindenki aki számított neki, tudom hogy nem állok készen arra hogy egy koporsóba zárjam majd a föld alá helyezzem, képtelenség hisz az örökké valóságot igértük egymásnak, egymásnak igértük egymást egy életre de a saját apám fosztott meg ettől az örömtől.
Nem tudom őt elenegdeni bár már egy részem rég belehalt és megszűnt létezetni de az a halovány részem küzd, küzd mert látja a reményt a kiútra..miféle kiútra Tyler? A hiánya fájdalmas, néma és hosszú.  Nem tudom valaha képes is leszek eltemetni őt, hisz hiába ha fizikálisan eltemetem őt, lelkileg sose fogom tudni, sose fogom tudni elfolytani az iránta való érzelmeim, vágyaim...belülről fog felemészteni minden ami vele kapcsolatos.

32.Távolról búcsúzom.

Az ablak bombaként robbant darabjaira amik a padlón várták sorsukat, mivel szinte az ablak alatt van az ágyunk mi is kaptunk belőle.

-Mi a fene volt ez?-kérdeztem Tylerre nézve miközben a kezemből húztam ki az üveget.

-Nem tudom. Jól vagy?-kérdezte majd az ablakhoz igyekezett.

-Persze, ki az?

-Nem tudom-suttogta.

-VIGYÁZZ.-Kiabálva ráugrottam Tylerre.

-Mi az ott?-kérdezte az üvegre mutatva a földön ami berepült a szobába.

-Vasfű és vodka..-feleltem nyugodtan majd kiugrottunk az ablakon a ház pedig mindenstűl felrobbant. 

Azt látni ahogy a ház ahol élsz felrobban benne mindennel ami a tied borzalmas volt, próbáltam tartani magam mikor eszembe jutott valami amire kiskorom óta úgy óvok mint szememvilágát.

-A NYAKLÁCOM..-kiabáltam majd beakartam rohanni az égő házba.

-Te meghova mész?-rántott vissza Tyler.

-Vissza kell mennem..-kirántottam a kezem Tyler szorításából.

-Nem mész vissza.-kijelentette.

-Fogadjunk.-nevettem majd kitörtem a nyakát ami akkor tökéletes ötletnek tűnt ám mikor megtaláltam a nyaklánc kormos, égett maradványait és lángra kapott a pulcsim ami megégette a kezem már kevésbbé, nem szabadott volna kitörnöm a nyakát..csak védeni próbált.

Bűntudaddal teliszívvel léptem ki a még mindig égő, egykori házunkból ahol boldogan éltünk..eddig. Tyler élettelen teste a földet díszitette mellette pedig egy vonzó barnahajú fiú állt.

-Megkönnyítetted a dolgom.-mosolygott.

-Mivan?-kérdeztem a nyakláncom szorongatva.

-Teljes szívemből sajnálom ami az otthonotokkal történt, és azzal a lánccal.-felelte a fiú.

-Te csináltad ezt?-kérdeztem könnyes szemmel.

-Igen.-felelte egyszerűen.

-Miért?-kérdeztem suttogva.

-Sajnálom Elizabeth.

-Honna tudod a nevem?-fel csillant a szemem.

-Sokat hallottam rólad.

-Kitől és miért?-tudatlankodtam.

-Elkell velem jönnöd és MINDENT elmesélek pontról pontra.-felelte.

-Veled? Soha sem megyek sehova..-letérdeltem Tyler mellé.

-És ha azt mondom hogy a szüleid élnek?-kérdezett.

-Micsoda?-felkaptam a fejem.

-Ők küldek érted, de ha jönni szeretnél velem hozzájuk itt kell hagynod.-mosolygott.

-Menjünk.-suttogtam majd a nyakláncom Tyler kezébe tettem.

-Nem tudom mennyi idő múlva érünk majd ide vissza..lehet évek.-suttogta a fiú.
-LÁTNOM KELL A SZÜLEIMET.-kijelentettem majd elindultam a kocsija felé.
-Látni fogod.-felelte majd beült mellém.
-Éhen halok..-feleltem.
-Tessék.-hátra nyúlt majd egy vérzacskót nyomott a kezembe.
-Ez meg mi a fene?-forgattam a kezemben.
-Csak idd meg.-letépte a tetejét majd bevertem a zacskó vért.
-Hagyhattál volna..-nevetett.
-Bocsi.
-Áhh.-mosolygott.
-Szóval..honnan is ismered a szüleim?
-Hosszú történet.-felelte.
-Innen és innen..szerintem elég rövid.
-Ha oda értünk mindent megtudsz.
-Most akarok mindent tudni.
-Még nem, már itt vagyunk..
-Annyira hasonlítasz valakire..-néztem az arcát.
-Igen?
-Igen, nagyon Damonre.-én kiböktem amire gondoltam ő pedig egy tűt bökött belém. Onnan homály és sötétség. A szemem épp hogykinyítottam megpillantottam  Klaus arcát majd egy újabb tűszúrást tudhattam magamévá. Teljesen elegem lett elöntött a düh amitől a szer amit belém fecskendeztek megszűnt létezni, immunis lettem, mintha mi sem történt volna felálltam majd kérdőre vontam őket.
-Mit jelentsen ez az egész, és hol vannak a szüleim?-kérdeztem őket könnyes szemmel.
-Drága a szüleid megdöglöttek nem emlékszel?-szólt vissza durván Klaus.
-De..emlékszem.-suttogtam.
-HAJRÁ, KARÓT NEKI.-kiabált Klaus.
-Miért csinálod ezt?
-Mert elvetted a fiamat..
-Te taszítottad el magad melől.-kibáltam rá.
-Így visszakapom ha végzek veled.-felelte.
-Nem csak jobban utálni fog.
-KARÓT.-kibált tovább majd közelebb lépett hozzám Elijah egy karóval a kezében, a mellettem álló Salvatore testvérek lefogtak majd Elijah felemelte a karját.
-VÁRJ.-kibáltam majd kikaptam a kezéből a karót amit a szívembe szúrtam.
Halandó életem rég véget ért, ideje volt ennek is véget vetni, de mit számít hogy én meghaltam ha az utolsó lélegzet vételemben is te voltál a szemem előtt...sajnálom Tyler.
              'Örökkön örökké.'