Idestova féléve hogy nem láttam Tyler, de teljesen meg voltam győződve az igazamról, ő az apja ennek a kisfiúnak. Na igen, ez idő alatt megszültem az én kisfiamat nagyon egyszerű de gyönyörű nevet kapott, Noel Lockwood. Kötelességemnek éreztem a Lockwood vezeték nevet adni hisz még is csak az apja, efelől nincsenek kétségeim. Így félév elteltével is ugyan úgy szeretem Tylert, néha még rám tör a hiánya de Anya és Louis nem hagyja hogy egy percre is gondoljak rá. Ez a félév nélküle megmutatta mennyire is lehet szeretni valakit mennyire tud hiányozni valaki és hogy mennyire vágyhatunk valakire. Nem akarom hogy Noel apa nélkül nőjjön fel, főleg ha az az apa egy ilyen jó 'ember' mint Tyler Locwood. Noel hihetetlen gyorsan nő napról napra egyre erősebb, magasabb és gyorsabb nem tudom ez hogyan lehetséges. A nappaliban játszottunk Noellel, én és Louis dobáltuk a labdát ő pedig igyekezett elkapni annyira édes volt ahogy ugrált hogy elkapja. Anya a kanapéról nézett minket mikor rettentő váratlan dolog történt, olyat láttam akkor ami csak bonyodalmakat fog okozni.
-Tyler.-felugrottam a földről majd az ablak elé ugrottam. A szembe ház tetején ült és mosolyogva bámult be az ablakon felénk, láttam őt.
-Nincs ott..-mögöttem termet Louis majd a kezeit a vállamon pihentette.
-Ki nincs ott?-kérdezte Noel anyától.
-Nem a te dolgod drágám.-felemelte majd felvitte az emeletre aludni.
-Nem bírom tovább így.-megfordultam így szembe néztem Louissal.
-De bírod erősebb vagy annál mint amilyen erősnek gondolod magad.
-Ez a félév és az a fájdalom amit féléve magamban tartok kezd felemészteni és igen az a tátongó lyuk a mellkasomban mióta újra velem vagy szinte mintha begyógyult volna.
-Igen ezt észre vettem hogy felszabadultabb lettél mint akkor mikor előszőr megjelentem itt, a mosolyod még mindig nem a régi de pár fokkal jobb mint volt.-mosolygott Louis.
-A te mosolyod pedig olyan mint 7évesen, vidám, öszinte, kedves...erőd adsz vele.
-Na gyere ide te bolond.-magához szorított majd felkapott és felvitt a szombámba letett az ágyra egy puszit nyomott a homlokomra majd ott hagyott. Nagyon sokat jelent hogy mellettem áll most minden olyan mint mikor elment, sőt jobb. De hiába van itt, az álmokat még ő sem képes elűzni. Minden második percben felriadtam az álvás elől, mindenhol és mindenben őt látom, lassan a saját fiam elől fogok elbújni ránézek és kirázz a hideg mikor a szemeiben nézek újra és újra meggyözödők arról hogy csak Tyler lehet az édesapja.
***
Reggel félve és reményvesztetten nyítottam ki a szemem, Noel mellém volt kupodva úgy pihent.
Nem volt szívem felébreszteni így csak egy puszit nyomtam az arcára majd betakartam és abban a pillanatban láttam meg valamit amit szorongatott, de veszettül...ez az a plüss állatka amit Tyler kapott az anyukájától..erre emlékszem. Lerohantam a lépcsőn és megpillantottam Louis aki a kanapén feküdt..miért nem ment haza?
-Louis..-szólítgattam, nem adott választ.
-Hallod.-megráztam mikor óvatosan kinyította a szemét.
-Szia..-köszönt az álmosságtól rekedt hangon.
-Van valami Noelnél ami teljesen érthetetlen..
-Mivan nála?-felült majd csak várta a válaszom.
-Egy plüss, ami Tylerré volt még ő kapta az anyukájától.-feleltem összezavarodva.
-Hajnalban rohant ide hozzám hogy ezt kapta az előbb a személytől.-gondolkozott Louis.
-A személy?
-Igen, ezt mondta. Mikor rákérdeztem azt mondta nem mondhatja el mert titok.
-Louis most már érted úgye?-kérdeztem aggódva.
-Igen...ez tényleg durva.-egyet értett velem, végre.
A remény bomba ként robbant be az éltembe, reménykedtem abban hogy vissza tér hozzám és a fiához, hogy megölelhetem, csókolhatom..de főképp abban reménykedtem hogy a fájdalom, hiányérzet és az állandó szomorúság eltünnik az életemből és felváltja valami ami ennél sokkal fontosabb a szeretet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése