44.Meglepetés.

Rettenetesen boldog voltam a családommal. Ám hiába éreztem jól magam a fiammal és életem szerelmével..a mai dátum az ami egy egész életre beleégett a fejembe és a szívembe, ami megpecsételte az életem. Ma van négy éve hogy a szüleim eltávoztak. Tudom hogy soha nem kaphatom őket vissza és tudom hogy soha nem fogom már megtudni az igazat a családom származásáról és arról hogy MIÉRT VAGYOK AZ AMI VAGYOK.

                                                                      ***

Ami már akkor furcsa volt hogy nem hívtak be a kórházba megnézni tényleg az én szüleim fekszenek-e ott ahol feküdtek, ennek akkor örültem mert nem bírtam volna rájuk nézni..de így vissza gondolva fura. De nem rágódhatok mindig a múlton.

-Kicsim? Jól vagy?-zökkentett ki Tyler a gondolataimból.

-Mi? Ja, persze..-mosolyogtam.

-Anya, kik azok akikre az előbb gondoltál, és milyen repülő?-elém ugrott Noel.

-Honnan vetted ezeket?-kérdőn néztem hol rá hol Tylerre.

-Hallottam.-mosolygott.

-Hallottad?-kérdezett Tyler meglepődve.

-Igen, mindig hallom bármit gondoltok.-mosolygott majd elrohant játszani, életünk fénye.

-Képesség.-nyugtatott meg Tyler.

-Nekem nincs.-szögeztem le egyszerűen.

-Van. Minden természetfelettinek van, csak rá kell jönni mi az.-magához ölelt.

-Szóval nem gondolhatok magunkra ott fent az ágyban hiányos öltözékben egymáson fekve, mert hallja. Áhh ez kegyetlenség.-majd egy szemtelen mosolyt dobot be a mondtad végére.

-Igazságtalan?-vissza mosolyogtam rá.

-Az.-megcsókolt.

-Minek azt gondolni ha teheted is.-kacsintottam majd újra megcsókolt mikor kopogtak.

-Életem kinyitod?-mosolyogtam Tylerre míg én elindultam megnézni mit csinál Noel.

Az ajtónyitódáson kívül nem hallottam semmit, mintha nem is jött volna senki...fura volt így inkább vissza mentem megnézni ki volt az, mikor megpillantottam őt.

-Apa?-kérdeztem meglepődve mire ő csak mosolygott.

43. Zörrenés mentesen

-És akkor most már itt maradsz végleg, apa?-kérdezte félve az ajtó mögé bújva Noel.
-Itt maradok végleg, ígérem.-mosolygott rá majd letérdelt és a karjait szét tárta, Noel így mosolyogva rohant felé majd a karjai közé ugrott én pedig mosolyogva figyeltem a jelenetet.
Eddig úgy mond 'Élet és halál közt henyéltem' ezt hogy is kell érteni igaz? Nem bírtam élni mert nélküle nehezebb volt a gondoltabbnál, de meghalni sem halhattam meg mert ott van Noel aki valahogy mindennap adott halovány reményt a jobblétre. 
-Felmész egy kicsit Louishoz?-kérdeztem Noeltől, ő aranyos mosollyal rám nézett majd felrohant az emeletre.
-És hogy lesz ez után?-leültem a kanapéra.
-Hogy legyen?-leült elém a fiú aki a világot jelenti nekem.
-Ugye nem akarsz ebbe a házba maradni?-körbe néztem a rideg házban.
-Eszembe se jutott.-és itt dobta be azt amit mindig is imádtam benne, a régen látott mosoly.
-És mikor akarsz vissza menni?-mosolyogtam.
-Ma?-kérdezte.
-Ma.-feleltem egyszerűen. 
Csak ültünk egymással szemben, majd megcsókolt és eldőltünk a kanapén. Aranyosan belemosolygott a csókba majd óvatos puszikkal hintette be a nyakam.
-Várj..mit csináltál te félévig?-kérdeztem mélyen a szemébe nézve.
-Próbáltam távol tartani magam tőled, és Noeltől. 
-Voltak napok amikor néztél minket?
-Rengeteg.-mosolygott.
-Noelről is beszélnünk kéne...
-Menjünk haza..és ott elmondok mindent rólad, Noelről..rólunk.-mosolygott.
-Rendben...LOUIS.-kiabáltam hogy jöjjenek le.
-Igen?-mosolyogva lépett közénk.
-Elmegyünk.-feleltem.
-Hova?
-Haza, ahol eddig éltem..éltünk.
-Mennyire van messze?kérdezte aggódva.
-Egy óra talán..-szólt közbe Tyler.
-Akkor fogtok még látni.-vigyorgott Louis.
-Remélem is.-megöleltem.
-Menjünk.-lehajtotta a fejét Tyler.
-Menjünk.-a magasba emelte a kezeit Noel hogy Tyler vegye fel.
-Majd találkozunk még..-mosolygott Louis mindnyájunkra.
-Szia.-lepacsizott Noel és Louis, én megöleltem, Tyler pedig kezet fogott vele.
Szempillantás alatt a ködös, eldugott úton mentünk majd a magas fű mögött előbukkant a régies hatást keltő házunk, nem gondoltam volna hogy látni fogom újra ezt a házat, jó volt újra itt lenni. Mikor beléptünk a házba...elöntött a mámor és nem csak azért mert hiányzott a ház kinézete, a ház illata...teljesen más lett minden, a szönyeg hófehér, a falfestés hibátlan, a bútorok mintha újak lennének...gyönyörű volt.
-Na gyere törpém megmutatom a szobád.-felelte Tyler majd felkapta Noelt és felvitte.
Míg ők elmentek gondoltam felmegyek a szobánkba. Az ajtó előtt állva vettem egy mély levegőt majd benyitottam a szoba teljes mértékben úgyan olyan volt mint az előtt. Mosolyogva vetődtem be az ágyba, egyszerűen mennyei volt. Tyler párnáját szorongattam, zihálva vettem a levegőt, hogy minél többször érezzem az illatát. Tyler illata volt mindennek. 
A párnába bújtam így nem láttam hogy már itt van.
-Mit csinálsz szerelmem?-leült mellém.
-Ez az illat..vettem egy mély levegőt majd az ölembe tettem a párnát.
-Hiányzott?-kaján vigyor ült az arcán.
-Kegyetlenül.-feleltem sóhajtva.
-És én?
-Reménytelenül.-hozzá bújtam.
-Meg kell beszélnünk Noelt.-végig simította a kezét a hajamon.
-Rendben, beszéljünk.-feleltem továbbra is őt ölelve.
-Nem vettél észre rajta olyan dolgokat amik...furák?
-Nem nagyon...bár nagyon gyorsan nő, nagyon erős..-gondolkoztam.
-Szerinted az mint mi?-kérdezte félve.
-Az?-eltávolodtam tőle.
-Remélem.-suttogta.

42.Védelmezni?

Nem aludtunk semmit egész éjszaka Louissal beszélgettünk és tervezgettünk, mit hogyan miért.
-Lehet egy fura kérdésem?-kérdezte rám sem nézve Louis.
-Persze, kérdezd.-megborzoltam a haját mire ő mosolyogva felnézett.
-Úgy tudtam a szüleid meghaltak...akkor anyukád miért van itt apukád pedig sehol?-kérdezte szinte suttogva.
-Meghaltak...igen...tudom..-próbáltam ÚJRA feldolgozni.
-Akkor ez a nő kicsoda?
-Nem tudom..-a könnyeimmel küszködve futottam be abba a szobába ahol az 'anyukám' aludt..eddig. Úgyan is mire bementem eltünt.
-Elment?-mögöttem termet Louis.
-El..-suttogtam mire Louis magához rántott.
-Én itt vagyok.
-Tudom...és köszönöm.-hozzá bújtam.
Louis mellett kicsivel jobb volt minden, könnyebb. De hiába éreztem az ürességet magamban, hogy a másik felem eltűnt...hiányzik. 
-Anya.-kiáltott Noel a szobályából.
-Itt vagyok..-befutottam hozzá.
-Anya mindig itt van és hiányzol neki.-mosolygott rám, a gyönyörű szemeiben megcsillant a napfénye.
-Nem értem szívem.
-Itt van.-az ablak felé mutatott, persze nem volt ott senki.
-Valaki vadakat álmodott.-nevettem.
-Nem álom volt anya, ez nem.-mosolygott majd a karjait a magasaba emelte hogy vegyem fel.
Felkaptam majd visszamentem Louishoz a nappaliba.
-Louis..-kiáltotta Noel.
-Hello kisember.-kivette a kezemből.
Nagyon jól megvannak egymással néha már túl jól. Szokásos napnak igérkezdett ez a nap is. Míg Louis és Noel játszanak én csinálom amit egy anyukának csinálnia kell. Mikor mindennel végeztem, levetettem magam a kanapéra mikor Noelék mellém csapódtak.
-Nézzünk rajzfilmet.-kántálta.
-Na nézzünk.-Louis kérésre kapcsolgatta az adokat.
-EZ JÓ LESZ.-felkiáltott, juhhuu nézzük a sárga szívacsot, repesek az örömtől.
-Anya nincs itt a plüssim.-lebigyesztett alsó ajkával együtt bámult rám.
-Hozom.-felmentem a szobályába, a plüss az ágy alá volt dugva, furcsálva szedtem ki onnan, miért dugtad el Noel? *mosolyogtam egyet magamban a plüss láttán*
-Kisfiam ez mit keres az...-mondtam volna tovább de akkor megláttam az ajtóban.
Csak úgy állt ott. A tökéletes hajával, arcával, a gyönyörű szemeivel...előntött a mámor..mintha újra beleszerettem volna. 
-Szia.-köszöntött halkan.
-Tyler...-a látványa roppant felkavaró volt számomra.
-Mindent megmagyarázok.-belépett a házba én oda rohantam majd mélyen a szemébe néztem, majd egy hatalmas pofont kevertem le neki majd megcsókoltam.
-Gyere, ez nem a mi dolgunk..-felkapta Noelt majd eltűntek a nappaliból.
-Na gyere csak mesélj.-megfogtam a csuklóját majd a kanapéhoz ráncigáltam.
-Mielőtt átjöttek a barátaim járt nálam egy boszorkány aki elmondta hogy terhes vagy...kötelességemnek éreztem megvédeni téged és a babát is..aki már nem is baba. Megkellett védjelek Klaustól, Elijahtól...és mindenkitől aki rosszat akar neked, nekem vagy Noelnek.
-Várj a boszorkány tudta hogy terhes vagyok?
-Igen, hisz boszorkány.-mosolygott.
-És hogy megvédj, egyedül hagytál félévig a hiányoddal...
-Ha lett volna választásom, egy percre sem hagytalak volna el.-a kezei közé fogta az arcom.
-Örökkön?
-Örökké, tudod az örökévalóság.-nézett mélyen a szemembe.
-Tudom.-megcsókoltam.

41.Reménysugár.

Idestova féléve hogy nem láttam Tyler, de teljesen meg voltam győződve az igazamról, ő az apja ennek a kisfiúnak. Na igen, ez idő alatt megszültem az én kisfiamat nagyon egyszerű de gyönyörű nevet kapott, Noel Lockwood. Kötelességemnek éreztem a Lockwood vezeték nevet adni hisz még is csak az apja, efelől nincsenek kétségeim. Így félév elteltével is ugyan úgy szeretem Tylert, néha még rám tör a hiánya de Anya és Louis nem hagyja hogy egy percre is gondoljak rá. Ez a félév nélküle megmutatta mennyire is lehet szeretni valakit mennyire tud hiányozni valaki és hogy mennyire vágyhatunk valakire. Nem akarom hogy Noel apa nélkül nőjjön fel, főleg ha az az apa egy ilyen jó 'ember' mint Tyler Locwood. Noel hihetetlen gyorsan nő napról napra egyre erősebb, magasabb és gyorsabb nem tudom ez hogyan lehetséges. A nappaliban játszottunk Noellel, én és Louis dobáltuk a labdát ő pedig igyekezett elkapni annyira édes volt ahogy ugrált hogy elkapja. Anya a kanapéról nézett minket mikor rettentő váratlan dolog történt, olyat láttam akkor ami csak bonyodalmakat fog okozni.
-Tyler.-felugrottam a földről majd az ablak elé ugrottam. A szembe ház tetején ült és mosolyogva bámult be az ablakon felénk, láttam őt.
-Nincs ott..-mögöttem termet Louis majd a kezeit a vállamon pihentette.
-Ki nincs ott?-kérdezte Noel anyától.
-Nem a te dolgod drágám.-felemelte majd felvitte az emeletre aludni.
-Nem bírom tovább így.-megfordultam így szembe néztem Louissal.
-De bírod erősebb vagy annál mint amilyen erősnek gondolod magad.
-Ez a félév és az a fájdalom amit féléve magamban tartok kezd felemészteni és igen az a tátongó lyuk a mellkasomban mióta újra velem vagy szinte mintha begyógyult volna.
-Igen ezt észre vettem hogy felszabadultabb lettél mint akkor mikor előszőr megjelentem itt, a mosolyod még mindig nem a régi de pár fokkal jobb mint volt.-mosolygott Louis.
-A te mosolyod pedig olyan mint 7évesen, vidám, öszinte, kedves...erőd adsz vele.
-Na gyere ide te bolond.-magához szorított majd felkapott és felvitt a szombámba letett az ágyra egy puszit nyomott a homlokomra majd ott hagyott. Nagyon sokat jelent hogy mellettem áll most minden olyan mint mikor elment, sőt jobb. De hiába van itt, az álmokat még ő sem képes elűzni. Minden második percben felriadtam az álvás elől, mindenhol és mindenben őt látom, lassan a saját fiam elől fogok elbújni ránézek és kirázz a hideg mikor a szemeiben nézek újra és újra meggyözödők arról hogy csak Tyler lehet az édesapja.


                                                                           ***

Reggel félve és reményvesztetten nyítottam ki a szemem, Noel mellém volt kupodva úgy pihent.
Nem volt szívem felébreszteni így csak egy puszit nyomtam az arcára majd betakartam és abban a pillanatban láttam meg valamit amit szorongatott, de veszettül...ez az a plüss állatka amit Tyler kapott az anyukájától..erre emlékszem. Lerohantam a lépcsőn és megpillantottam Louis aki a kanapén feküdt..miért nem ment haza?
-Louis..-szólítgattam, nem adott választ.
-Hallod.-megráztam mikor óvatosan kinyította a szemét.
-Szia..-köszönt az álmosságtól rekedt hangon.
-Van valami Noelnél ami teljesen érthetetlen..
-Mivan nála?-felült majd csak várta a válaszom.
-Egy plüss, ami Tylerré volt még ő kapta az anyukájától.-feleltem összezavarodva.
-Hajnalban rohant ide hozzám hogy ezt kapta az előbb a személytől.-gondolkozott Louis.
-A személy?
-Igen, ezt mondta. Mikor rákérdeztem azt mondta nem mondhatja el mert titok.
-Louis most már érted úgye?-kérdeztem aggódva.
-Igen...ez tényleg durva.-egyet értett velem, végre.
A remény bomba ként robbant be az éltembe, reménykedtem abban hogy vissza tér hozzám és a fiához, hogy megölelhetem, csókolhatom..de főképp abban reménykedtem hogy a fájdalom, hiányérzet és az állandó szomorúság eltünnik az életemből és felváltja valami ami ennél sokkal fontosabb a szeretet.